Mit kezdjünk a nácijainkkal?
Hogy oldjam a kérdés keltette megrökönyödést, idézem a Psalmus Hungarikus egy sorát amely így szól; „s ha gyilkos is, magyar”. Ha annak idején Dsida Jenő le merte írni ezt a sort, miért ne tehetnénk fel mi is a kérdést: mit is akarunk kezdeni a nácijainkkal? Félreértés ne essék, a kérdés túlmutat a Jobbikon és a belőle kivált Mi Hazánk Mozgalmon is.
Majd tíz éve írtam már erről a Népszabadságban, Nejlonnácik címmel. Akkor is állítottam, és ma is állítom: senki sem születik nácinak vagy rasszistának. Az ilyenfajta gondolkodás és viselkedés nem genetikailag kódolt, döntő szerepe a nevelésnek, a szocializációnak van. A genetikai adottságokon nem, de a szocializációs folyamatokon tudunk és lehet változtatni. A kérdés az, erre a változtatásra van-e igény, akarat és szándék bennünk. Az igény a legfontosabb elem a hármasból. Ha nincs igény, marad a kirekesztés, a szellemi vagy virtuális szögesdrót. Nácikkal nem állunk szóba, punktum. Vitathatatlan, ez is egy megoldás, de mi ennek a viselkedésnek a várható társadalmi haszna? Ettől nem lesznek azok, amik?
Ha nincs tömeges igény a változásra - aminek igen nagy a valószínűsége -, ki fogja azt gerjeszteni? Ráadásul úgy, hogy ne külső kényszerként hasson, hanem belső késztetés legyen. Ha - tételezzük fel - van ilyen igény és szándék, akkor a következő kérdés a hogyan. Itt kell hogy belépjen a közös emlékezetpolitika: a közös és elfogadott jelzőkön van a hangsúly, mert erre alapozva lehet korrigálni a történelemoktatást. Azért fontos téma ez, mert jelenünk kihívásainak érdemleges megválaszolása hibás emlékezetpolitikára alapozva eleve kudarcra ítéltetett.
Az emlékezetpolitika közös nemzeti felelősségvállalás. Csak és kizárólag akkor funkcionál, ha széleskörű nemzeti egyetértés övezi. A Szabadság téri - az éj leple alatt titokban felállított - Gábriel szobor pont ennek a felelősségvállalásnak és a nemzeti egyetértésnek az ellentettje. Maga a szoborba öntött kontraproduktivitás.
Németország - Adenauertől kezdve Merkelig - a felelősségteljes, a múltat, a náci múltat őszintén feldolgozó politikai akaratnak köszönheti jelenlegi státuszát, nemzetközi rangját és befolyását. Nálunk ez a felismerés a politikai elit agyából még hiányzik.
Nem egyszerű és nem rövid lefutású eseménysorról van szó. A németeknél hét évtizede tart. És hét évtizeden keresztül a náci múltjukról egyformán vélekedett minden kormányuk, akár a CDU, akár az SPD vezette azt. Az nem emlékezetpolitika, amit a Szabadság téri szobor üzen. Az üzenet röviden annyi: 1944. március 19-én Magyarországot megszállták a németek, onnantól kezdve egészen 1990-ig mossuk kezeinket. Na és a zsidótörvények, amelyek jelentős részét messze a német megszállás előtt fogadta el a magyar országgyűlés? Az e fajta gondolkodásra biztosan nem lehet jövőt építeni.
Mi a németekkel ellentétben harminc év alatt még oda sem jutottunk el, hogy március 15-ét, augusztus 20-át vagy október 23-át a politikai pártok közösen ünnepeljék. Ők az ünnepeket saját identitásteremtő lehetőségként értelmezik, pedig az ünnep több ennél. Felemelő pillanat lenne az életemben, ha a politika szereplői közösen kezdeményeznék a Magyar Hálaadás Napját, elvégre minden megpróbáltatás ellenére egy évezrede élünk a Kárpát-medencében. Ezt a tényt szomorkodás és kesergés helyett lehetne akár örömmel is ünnepelni. Biztosan jót tenne a magyar népléleknek.
Tehát nem a Jobbik a főszereplője a szélsőségekről szóló történetnek, működése csak illusztrálja a bennünk zajló néplélektani folyamatokat. Sajnos a kép nem túl biztató, mert ezeknek a lelki folyamatoknak a társadalmi bizalom az egyik meghatározó eleme. A bizalom pedig mint a társadalmi tőke - az immateriális tőkék sokasága - a legnagyobb hiánycikk a Kárpát-medencében. Ha jelen van is, igen torzult formában.
Tamás Pál a Jobbik néppártosodására reagáló korábbi írásomra válaszolva (Damaszkusz 2.0, június 20.) megjegyzi, a náci párt bázisát annak idején a vidéki szegényparasztság adta. A kommunisták bázisát is ők adták, sőt most a Fideszt is ők segítették a kétharmadhoz, a legszegényebbek. Ez azt mutatja, hogy a bizalom egyoldalú és torzult, nem egymás, hanem kizárólag a mindenkori hatalom felé irányul. Pedig a közjó sikeres szolgálata a bizalom, az egymás iránti bizalom megteremtésével kezdődik. Annak a kifejtésébe pedig már bele sem megyek, hogy a más iránti bizalom feltétele az egészséges önbizalom. Paternalista rendszerek pedig ritkán melegágyai az önbizalomnak.
A nálunk sikeresebb nemzetek jólétének az alapja a társadalmi tőke sokkal magasabb szintje. Csak erre alapulhat a materiális jólét. Fordítva sajnos - vagy hála istennek –, hiba próbáljuk évszázadok óta, nem megy. Ha eredményt akarunk, változás kell. A legjobb, ha változtatást önmagunkon kezdjük. Például úgy, hogy a mindennapok rutinján túllépve másképpen kezdünk viszonyulni környezetünk jelenségeihez. Akár a politikaiakhoz is. Ha van hozzá bátorságunk, a jobbítás szándékával akár a Jobbikhoz is.