;

Budapest;főpolgármester;

- Másfél évszázada tart Budapest ostroma

Mostanában a főpolgármester-választás esetleges eltörlése, a kerületek és a főváros váltakozó szerencséjű harca készteti arra a budapestieket, hogy némi szorongással várják a jövő évi önkormányzati választást. Pedig a majd másfél évszázados várost sosem irányították éppen úgy, ahogy most működik.

Itt tisztogatásra van szükség, mert csak a kaftán változott meg – követelte Budapest megrendszabályozását heves parlamenti szónoklatban Usetty Ferenc, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja képviselője alig fél évvel a kommün bukása után, 1920. március 29-én. A feldúlt honatya a törvényhatósági választások mielőbbi megtartása révén látta megóvhatónak a „magyarság” és „kereszténység” érdekeit, amelyeket továbbra is veszélyeztetett a „magyartalan” és „kozmopolita” Budapest, pláne, hogy a főváros még mindig „a régi szabadkőműves Wirtschaft” befolyása alatt állt.

Usetty szavai termékeny talajra hullottak. Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnök kijelentette, hogy a törvényjavaslat már előkészítés alatt áll. S valóban – miként Schweitzer Gábor e tárgyú tanulmányában olvashatjuk –, április 17-re megszövegezték a javaslatot, júliusban pedig már az új szabályok szerint tartották meg a budapesti törvényhatósági választást. Amelynek nyomán Sipőcz kormánybiztos ünnepi beszédében hangot adhatott elégedettségének: „Bevonultunk ide, mint a főváros ős magyar lakosságának képviselői. Az ős magyar lakosság követelte azt, hogy képviselői a székesfőváros kormányzatában egyedül a keresztény és magyar faji érdek jegyében dolgozzanak".

Ezt a rapid és kifejezetten az adott szituációra szabott törvényhozást természetesen a sajátos történelmi pillanat, a 133 napos Tanácsköztársaság sokkja okozta. De tény az is, hogy a főváros gazdasági ereje és kimagasló népessége már fél évszázaddal korábban kivívta magának a különleges bánásmódot. 1872-ben, amikor lerakták a következő évi városegyesítés törvényi alapjait, az újszülött Budapest néhány különleges szabadságjogot is élvezett a többi helyhatóság osztrák precizitással megszabott, szűkös kereteihez képest.

Az egyesített főváros 400 fős irányító testületének a felét választották, a másik fele a virilisták körül került ki. Budapesti különlegesség azonban, hogy az 1200 legnagyobb adót fizető polgár, illetve az adója kétszeres számítása révén ugyancsak virilistának jelölhető értelmiség közül a választók – azaz az írni-olvasni tudó, legalább két éve a városban élő férfiak – szintén választottak. S hogy a struktúra ne merevedjen meg, három évenként a testület felét kisorsolták és újraválasztották.

Az 1920-ban kialakított új budapesti törvényhatóság nagy újítása éppen a virilisták teljes kiiktatása volt a rendszerből: az előterjesztő ezt az átalakult életviszonyokkal és a hadimilliomosok kétes hátterével indokolta, de nehéz nem meglátni a a döntés mögött a főváros erős embereinek legyűrésére való törekvést, no meg a primer zsidóellenességet. Az új rendszerben a város irányítótestülete 200 fős lett, a tagok közül 180-at választottak, 20-an pedig posztjuk révén (ilyen volt pl. a Magyar Tudományos Akadémia elnöke) váltak városatyává.

Jellemző azonban, hogy tíz éven belül ezeket az arányokat kétszer is megváltoztatta a parlament, így 1930-ra az akkori 220 képviselő közül már csak 140-et választottak a polgárok, a többiek hivatalbóli vagy örökös tagként tevékenykedtek a testületben.

Bárczy és a névtelenekA főváros története iránt nem szenvedélyesen érdeklődő nagyközönség valószínűleg egy nevet tud említeni, ha Budapest hajdani polgármesterei vagy főpolgármesterei felől kérdezik: a városépítő Bárczy Istvánét. A válasz egyébként helyes, különösen, hogy a nevezett mindkét posztot betöltötte. Az 1872-es törvény úgy rendelkezett, hogy a főispánnak megfelelő, a kormány delegáltjának számító főpolgármestert Budapesten kivételesen válasszák: a törvényhatóság az uralkodó három jelöltjéből szavazhatta meg a neki tetszőt. A polgármestert, aki ebben a rendszerben a városi hivatalok irányítója, a mindennapi ügyek legfőbb intézője volt, ugyancsak a képviselők választották meg a saját soraikból. Ezen a kettős szereposztáson sem az 1920-as, sem az 1930-as törvény nem változtatott, a posztokat csak az 1945-ben érvénybe lépő új rend törölte el, amikor a de facto polgármesterek a törvényhatósági bizottság elnökeként szerepeltek. Ami lényegében szolid átmenetet jelentett a tanácsrendszer felé, amely egyébként ebből a szempontból a régi móditól sem nagyon tért el: 1950 után a tanácselnököt a tanácstagok önmaguk közül választották meg. A közvetlen főpolgármester és kerületi polgármester választást az 1990-es törvény rendelte el. Érdekesség, hogy hosszú időn át csak a főpolgármestert zárta ki a posztja a parlamenti mandátumra megválaszthatók köréből, 2014 óta azonban már a polgármesterek sem lehetnek képviselők.

Az 1950-ben életbe lépett tanácsrendszer ezt a korlátozottan demokratikus – mert könnyen befolyásolható – rendszert a tökéletes látszatdemokráciával váltotta fel. A fővárosi közgyűlést a Fővárosi Tanács, a helyi ügyek szűk körének vitelére hivatott elöljáróságokat a pro forma ugyancsak választott kerületi tanácsok váltották fel, ám hogy e testületeknek valódi súlyuk alig volt, jelzi, hogy a 251 (később 201) fős budapesti testület – a korszak Országgyűléséhez hasonlóan – évi négy nyilvános ülést volt csak köteles tartani. A valódi hatalom – már amennyiben nem a pártszerveket tekintjük annak - mindkét szinten a végrehajtó bizottságok kezében összpontosult, melyeket a testületek saját tagjaik sorából választottak. Budapesten a 201 fős tanács korában ez egy 17 fős grémiumot jelentett.

Olyan rendszer, amelyet 1990-ben hozott létre a Budapest-törvény, korábban tehát sosem működött. Az erős főváros mellett a maga területén ugyancsak erős jogosítványokkal rendelkező 22 (1994 óta 23) kerület együttese azon bázisdemokratikus alapelvet követi, hogy a döntések akkor jók, ha minél alacsonyabb szinten, a polgárokhoz minél közelebb születnek meg. Kitalálói azonban nem számoltak a politika önérvényesítő természetével: a vágyott együttműködés helyett csaknem harminc éve a kerületek és a főváros szkanderozása folyik.

Egyelőre az előbbiek látszanak nyerni. Az első ciklusban még 88 fős Fővárosi Önkormányzat 2010 óta 33 taggal működik, sőt ebben a ciklusban közülük már csak kilencet választottak a polgárok, miközben a kerületi polgármesterek teljes jogú tagjai lettek a testületnek. Ennek szöges ellentéte lenne az az évtizedek óta fel-felbukkanó, de a nyilvánosság előtt még soha meg nem méretett elképzelés, amely egy - a nagyjából az eredeti Budapestet lefedő - „cityvel” és néhány nagyobb külső városrésszel számol, így teremtve meg újra Budapest egységes irányítását és igazgatását.

Egyeztetési kényszerA fővárosi nagyberuházásoknak szentelt kiemelt figyelmet szeretné láttatni a legújabb Orbán-kormány abban, hogy Fürjes Balázs személyében önálló államtitkárt nevezett ki ezen munkák megtervezésére és irányítására. Budapest ebből a szempontból létrejötte óta különleges státuszt élvez, azonban 1870-ben más úton indult el a törvényalkotó, amikor megoldást keresett. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa a kormány és a főváros paritásos részvételével, a testületbe 9-9 tagot delegálva állt fel, és ez a megoldás a jelek szerint működőképesnek bizonyult: legalábbis az FKT irányítása alatt született meg az Andrássy út, a Nagykörút, a millenniumi földalatti, két Duna-híd, a budai királyi palota és a szabályozott Duna mellett futó két rakpart. Különösen érdekes, hogy a két világháború között, amikor a nagyberuházásokat már inkább a főváros intézte, az FKT az egész – ma úgy mondanánk: - agglomeráció településfejlesztése és városrendezési kérdései fölött befolyást nyert. 1937-től kezdve az FKT diktált tehát Újpest, Rákospalota, Kispest, Pestszentlőrinc, Pestszenterzsébet, Budafok, Pestújhely, Rákosszentmihály, Sashalom, Mátyásföld, Cinkota, Rákoskeresztúr, Rákosliget, Rákoshegy, Rákoscsaba, Vecsés, Pestszentimre, Soroksár, Csepel, Albertfalva, Budatétény, Nagytétény, Pesthidegkút és Békásmegyer, sőt később még Dunaharaszti és Dobogókő építési szabályzata, fejlesztési tervei ügyében, igaz, köteles volt egyeztetni a települések polgármesterével és törvényhatósági bizottságával. Nem utolsó sorban ennek köszönhető, hogy viszonylag zökkenőmentesen sikerült keresztülvinni és megvalósítani a felsorolt települések zömét magába ölelő Nagy-Budapest létrehozását. Az 1990 után létrejött budapesti önkormányzati szisztéma viszont épp ezeket az egyeztetési mechanizmusokat és fórumokat nem hozta létre, aminek következtében a fővárosban még az úthálózatnak is 24 különböző gazdája van.

A korábban tervezettnél egy nappal tovább lehet jelentkezni a felsőoktatási pótfelvételire. A határidő meghosszabbítására azért volt szükség, mert öt órán keresztül elérhetetlen volt az E-felvételi ügyfélkapuja.