A jövő év ősze az önkormányzati választások ideje. A legkomolyabb tét a főváros. Sajátos egybeesés: éppen száz évvel azelőtt, 1919 őszén lovagolt be ide „Nemzeti Hadserege” élén Horthy. Kelenföldig ő is vonattal jött (mármint Horthy, a lóról nem tudunk), csak ott pattant a paripára az impozánsabb látvány kedvéért. Bár túl sokan nem láthatták, mert a statáriumot és a kijárási tilalmat már érkezése előtt kihirdették. Horthy az elé siető polgármestert mindjárt jól le is szúrta, a bűnös várossal együtt: „Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost. Ez a város megtagadta ezeréves történetét, ez a város porba rántotta a Szent Koronát és a nemzet színeit, vörös rongyokba öltözött”. Szó esett még „az országnak itt összefolyt piszkáról”, valamint a bűnbocsánat feltételeiről: „Megbocsátunk akkor, ha ez a megtévelyedett város visszatér megint hazájához, szeretni fogja a koronát, a dupla keresztet.”
A tetemre hívás folytatódik. Most azért, mert Budapest tavasszal nem jól szavazott. A miniszterelnök leszögezte: „Nekünk Budapest nagyon fontos. Budapest a mi otthonunk, a mi fővárosunk, kell nekünk, szeretnénk több bizalmat összegyűjteni.” A kulcsszó a „kell nekünk”. A fővárost vissza kell terelni az akolba, hogy szeresse azt a bizonyos „koronát és dupla keresztet”, magyarul az uralmon lévőket és a kereszténydemokráciának hazudott valamit.
A fővárost sűrűn tetemre hívogatják. A levert szabadságharc után sem ellenséges támadások elhárítására, hanem a város megfélemlítésére építették a Citadellát. Az ágyúállások a lázadó Pest felé fordultak.
Manapság inkább jogszabályokkal szokás tüzelni. Az önkormányzatokra már eddig is sűrűn lőttek: az önigazgatás elve meglehetősen golyószaggatott. Központosítanak mindent, valamennyi ágazat „KLIK”-esedik. A települési önkormányzatokat kiskorúsították: kifizették ugyan - mint zord atya a tékozló fiának - az adósságaikat, de elvették iskoláikat, kórházaikat.
De ezek a jogi fegyverek körbe lövöldöztek, nem speciálisan a fővárost célozták meg. Budapest nagy falat, sok lakos, sok (hatalmi szempontból túl sok) szellemi erő, ellenőrizhetetlenül gazdag kulturális választék, tetterős civil közösségek, a maradék független sajtó székhelye. Nyári estéken megtelő kávéházi teraszok, jó színházak, flashmobok és egyéb megmozdulások, sok külföldi – színes, fegyelmezhetetlen, nyugatos, nyitott város. Veszélyes és megszelídíthetetlen. Benne egyszerre jólét és nyomor, olykor egy saroknyi távolságra egymástól, ha akarod, ha nem, szembesülsz az összes társadalmi ellentmondással, kész politikai iskola. Itt még kinőhet valami, innen még kinőhet valaki.
Ez az, ami a 2030-ig regnálni akaró kormányfőnek a legnagyobb kockázat. Egy ellenzéki főpolgármester jogköreivel még elbánna: megnyirbálná, kiüresítené őket, elvonná a város maradék vagyonát és intézményeit. De ez az ember akkor is, egy szabadságharcban pláne, kiemelkedhet, „megcsinálhatja magát”, még a vidék felé is kinyújthatja kezét, jelét adhatja szolidaritásának. Személyes legitimációja a közvetlen választás esetén még a köztársasági elnöknél és a miniszterelnöknél is nagyobb: ő az az ember, akire név szerint a legtöbben voksolnak az országban. A tekintélyelvű rendszer saját terepén gyengülne meg: felbukkanna egy másik, még vitathatatlanabb tekintély, akinek a pesti Városházáról felsejlő árnyéka besötétítené, elrontaná a Várból remélt szép kilátást. Orbán azt sem felejtette el, hogy 2018-as kihívói között is ott voltak a polgármesterek: Botka, Karácsony. Mintha a közvetlen lakossági kapcsolatok, az ellenőrizhetőbb teljesítmény jóvoltából a polgármesterek nem estek volna át azon az általános tekintélyvesztésen, amin a politikai osztály más tagjai.
A kormányfő még nem tudja, mit tegyen. Beszélje rá a folytatásra valahogy a tisztázatlan jogkörök miatt vonakodó Tarlóst, akiben az övéi közül egyedül lát a jelenlegi szabályok között győzelmi esélyt? Merje megszüntetni a közvetlen választást, legyen helytartó, főispán, kinevezett tanácselnök, mint azelőtt? Ez annyira átlátszó, hogy már kockázatos. Hagyja a választási rendszert, de szoktassa kézhez a várost kormányzati adományokkal?
Közvéleménykutatást rendel, méri a hatást, keresi azt a megoldást, amelyikben ő az igazi főnök, ő Budapest hőse, és nem más. Baj van, ha egyszer csak más is megjelenik a színpadon. Még elgondolkodna a közönség, nem játszhatná- e ez a másik a főszerepet.
Ideje, hogy a politikai és társadalmi ellenzék is gondolkodjék. Minél hamarább van meg ezen az oldalon az alkalmas személy, annál nehezebb Orbánnak a megfutamodás látszata nélkül lépnie. És ha mégsem lesz közvetlen választás, vagy pusztítóan durva hatáskör-elvonás történik, akkor egy Orbán-féle hűbéres városvezetéssel szemben a demokratikus Budapest szószólója, szellemi vezetője, a város „első polgára” szerepében kell működnie egy alternatív főpolgármesternek, nem a hivatal, hanem a „városlakók főpolgármesterének”. Mert egy vezérelvű rendszert nem lehet annak felmutatása nélkül lebontani, hogy „van másik”, lehet másfajta tekintély, másfajta vezető is.