Az otthoni könyveknek történetük van. A valóban kézzel írt kéziratnak, amit Esterházy Pétertől sikerült elkunyerálni, miközben dedikálta a hátizsákokban odacipelt műveit. A hónapokon át törlesztett Ezeregyéjszakának, az antikváriumban kisírt Karinthy-sorozatnak, és a kamaszként körbejegyzetelt József Attila-kötetnek. A Holmi huszonöt évfolyama kísérte a felnőttkor első negyedszázadát, a nagymama padlásán talált, XIX. század végi kiadású Az ember tragédiája pedig hordozza egy család hat generációjának sorsát. És története van az asztalossal készíttetett polcnak is, amire muszáj volt felpakolni a könyveket már a beköltözés előtt, mert csak így válhatott otthonná a lakás.
Közép-Európában bölcs nagyszüleitől már gyerekkorában megtanulja az ember, hogy vagyon helyett élményeket kell gyűjteni, mert az előbbi egy ennyire hányatott történelmű országban könnyen elveszhet. A kivándorlók könyveinek egyetemi könyvtárba gyűjtése tehát sokakban idézhet szörnyű történelmi korokat, amikor honfitársaink üldöztetés vagy megtorlás elől menekültek el otthonukból és hagyták holmijukat megőrzésre másoknál.
Manapság szerencsére nem az életveszély az emigrálás oka, de immár sokadszor érzékelteti a hatalom, hogy a könyvmolyokkal csak baj van. Hogy a léhűtő értelmiség nem termel értéket, csak zavar az állandó kételyeivel, vitáival és morális szempontjaival, amelyeket csak erősítenek olvasmányélményei. Ezért sok közülük több ezer kilométerre keres szakmai perspektívát, kezd új életet árufeltöltőként diplomával a zsebében. De előtte még átlapozza könyveit, hátha egyikből-másikból kiesik egy szerelmes levél, az óvodás gyerek első, betűként is értelmezhető krikszkraksza, az első párizsi utazás buszjegye, egy tízezres vagy az éjszaka jött világmegváltó ötlet cetlije.
Vagy vállat vonva, érzelmeket, és emlékeket kizárva akkurátusan, méret szerint dobozokba rendezve helyezik letétbe, azaz biztonságba a könyvtárat. Remélve, hogy egyszer nekik újra itt lesz szükségük a könyveikre, hazájuknak pedig rájuk, a gondolkodó emberekre.