Éjfél körül jár, de nincs mit tenni: ha menni kell, hát menni kell. A természet törvényeivel nem hadakozunk, meg hát a sarkon ott a kis park, igazán nincs okom panaszra, néhány perc alatt megoldható a kutyasétáltatás. Nem is érzi magát veszélyben az ember még éjjel sem: a park közepén kivilágított szobor áll, a közvilágítás rendben, és ott az éjjel-nappali kisbolt, ahonnan mindig jut egy kedves szó is Puszinak.
Puszival most tanulunk sétálni: korábban sosem vezették pórázon, így miután kihoztuk a menhelyről, fejvesztve rohant, amint ráraktuk a hámot. Most már eljutottunk a viszonylag normális sebességig, örül, ha meghallja a pórázcsörgést, s bár a gyalogátkelőhely és a közlekedési lámpa fogalmát azért még át kell vennünk néhányszor, jól haladunk.
Mivel Puszi nem lát túl jól, az első pillanattól közvetítem neki, mikor hova megyünk és mit csinálunk, hogy ha ne adj’ Isten, bármi történne a jelenleg sem túl jó állapotban lévő szemével, akár látatlanban is tudjon biztonsággal közlekedni. Ne rohanj, Puszi, lassan; az egy szerelmespár a szobornál, Puszi, szerintem nem örülnének túlzottan, ha odamennél; igen, Puszi, az ott egy locsoló, vizes leszel; gyere inkább, hadd dobjam ki ezt a zacskót a kukába, ne lóbáljam már itt a kezemben… Kívülről biztosan szórakoztató páros vagyunk, de a gyakorlati haszna mindennek vitathatatlan: Puszi a lakásban már lekapcsolt villany mellett is simán eligazodik a hangom után.
Így sétálunk Puszival hazafelé, a kisboltból integetnek, a késői óra ellenére igazán feldobottan érkezünk a ház elé, ám ott visszahőkölök: a kapucsengő előtt egy fekete ruhás férfi áll. Először az jut eszembe, de jó, nem kell előhalásznom a kulcsomat, aztán állunk, állunk, mégsem történik semmi, úgyhogy kezdek gyanút fogni. A férfi valójában igen furcsa terpeszben áll ott a csengő előtt, állapítom meg, de még hosszú másodpercek kellenek, míg az agyam összekapcsolja a testhelyzetet és a bejárat előtt vígan csörgedező patakot. A fekete ruhás éppen levizeli a kapunkat!
Puszi menne haza, én állok döbbenten, és kiszakad belőlem egy hangos „ezt nem hiszem el” – mire a férfi kelletlenül megfordul. Kezében a szerszámjával. Mivel már felhívtam magunkra a figyelmet, beleállok, és megkérdezem, egyébként normálisnak vallja-e magát, hogy beáll hugyozni a kapualjunkba, de ő csak néz rám bambán, én pedig próbálom kitörölni a tudatomból annak a képét, hogy ezen tevékenységét felém fordulva is folytatja.
Felém mordul, én valami olyasmit kiabálok, hogy itt lakom, szeretnék bejutni, aztán eszembe jut, hogy ez talán nem a legcélravezetőbb taktika, úgyhogy fogom Puszit, és csapunk még egy kört a ház körül. Mire visszaérünk, a férfi sehol – csak a bűzös csík a járdán meg a jókora húgyfolt a házfalon és az ajtón.
Gyere, felemellek, mondom Puszinak, és ölbe veszem, még mielőtt beletapicskol a vizeletbe. Először az jut eszembe, elmagyarázom, miért térünk el a szokásos rutintól, aztán meg arra: minek. Mindent neki sem kell értenie. Pláne, hogy nekem sem megy.