„Sehol nem volt még a kerítés, amit abban az évben a könyvem címéül választottam – fájdalmas, sötét tónusú kötet lett, pedig először csak egy kertről akartam írni benne, aztán mégis a kerítések közé zárt szabadságról, a maradék belső terekről kellett beszélnem, pedig akkor még nyitva volt Európa, még nem épültek vissza a drótakadályok, még csak novellát írtam a pengés drótról és verset a totális agresszióról – de ott és akkor, a tenger felett, váratlanul mégis teljes hangerőre kapcsolt bennem a vészjelző. Hová lehetne elbújni ezen a földön, milyen szegletén húzhatom meg magam a világnak, ha ki akarok iratkozni a történelemből?” – a kérdés adott, Szabó T. Anna felteszi az olvasó helyett is korának – múltjának és jelenének – legégetőbb kérdését. A Határ úgy szól a szabadságról, hogy közben minden annak elérésére tett erőfeszítést, az akaratos gyermeki csínyeket és a felnőttek piszkos játszmáit egyaránt tematizálja.
A határátlépés traumája több szinten jelenik meg az írásokban, míg helyenként a nagyon is valós országhatárokról, addig máshol a lélektani határvonalakról, a titkok és hazugságok közti határokról, vagy a bőr, mint a testünket, csontjainkat és aprócska izmainkat határoló, elválasztó felület szerepéről olvashatunk. Az emberek között feszülő, gyakran áthatolhatatlan falak a politikai és történelmi események által kialakított határvonalakkal párhuzamosan jelennek meg a novellák szövedékén keresztül, s alkotnak olyan rácsozatot, amelyben csupán elfogadásra képtelen módon vergődni, vagy megalkudni lehet. A menekülés önmagunk vagy a másik feladásával jár. Nagynénik, nagymamák és nagypapák, kedves szomszédok, a legjobb pillanatban érkező angyalok mégis mind-mind arról mesélnek, vagy arra tanítanak, hogy miként őrizzük meg önmagunk egy sokszor arctalan, percenként múló világ szélén egyensúlyozva.
Míg a szerző korábbi kötete, a Törésteszt az egyének között lévő szüntelen feszültségeket, a kapcsolati útvesztőket ábrázolta, addig a Határ a társadalmi, történelmi és családi vonatkozások felől közelít. Az emlékek, a régi fényképek és tárgyak a láncként egymásba fűződő történetek építőelemeivé, tartóoszlopaivá válnak, s bár sok közülük feltehetően az elbeszélő múltjából származik, az olvasó gyermekkorát, saját életének apró, elfeledett cserépdarabkáit is felidézik. A megszólalások, az írások egyes elemei, a Ceausescu diktatúra világa, a történelmi traumák, a határok átszabása mind arra késztetnek, hogy sajátosan önéletrajziként olvassuk a kötetet, a fikciós elemek pontosan kimért és tudatosan felépített sokasága azonban el is távolít ettől a törekvéstől. Nem is a történetek mögött sejthető valós tartalom számít igazán – bár kétségtelen, hogy egy újabb réteget adnak az olvasottaknak az őszinte vallomásos részletek –, hanem az azok által elindított gondolatfolyam. Segítik ezt a különböző asszociációs hálózatok is, amelyek novellánként, de az egyes szavakhoz kapcsolódva akár a kötet egészén is végigvonulhatnak.
A menekülés és a menekült-lét kérdése aktuálpolitikai és morális kérdések kereszttüzében egyaránt olvasható, s az egyes szavak mögött megbújó nagyon pontos jelentések egyenként, lassan, mély nyomokat hagyva öntik el az olvasót. Az idegenség érzete a romániai diktatorikus rendszer és a közel-keleti válságok, az európai bezárkózás tükrében erőteljes képekként jelennek meg az írásokon keresztül. Mindezt gyakran álmok és idegen kultúrák keretezik, amely mágikus, vagy mitikus szóhasználattal is egyesül. Az írói, költői reflexió, az egyes ismert vagy kevésbé ismert idézetek, a József Attilához való közelség mind-mind olyan apró adalékokként jelennek meg a novellákban, amelyek lehetővé teszik, hogy ne merüljünk el teljesen a történetek nyomasztó, hiányokat közvetítő világában. Fenntartják a könnyedséget, és annak érzetét, hogy amit olvasunk nem is igazán rólunk szól. Talán mind szeretnénk ezt hinni.
