Miután a romkocsma szitokszóvá vált az utóbbi években, az ott ücsörgő fiatalokat pedig rendre a rendszer ellenségeinek bélyegzik, tulajdonképpen semmi meglepő nincs abban, hogy a fideszes önkormányzatok sorra záratják be a fővárosi klubokat.
Noha emlékezetes ügyek korábban is voltak, az a folyamat, amely napjainkban látszik csúcsra járni, a Kultiplex 2008-as eldózerolásával kezdődött. A korábban Kultúr, Kinizsi mozi, majd Blue Box mozi néven üzemelő ferencvárosi épület az ezredforduló utáni Budapest egyik legfontosabb underground kulturális központja volt. Itt működött a Tilos Rádió, amelynek égisze alatt pezsgő underground művelődési házzá alakult a szórakozóhely mozival, mára legendás bulisorozatokkal, amelyek az egyébként periférikus zenei irányzatok szerelmeseit is kiszolgálták. A „Kulti” bezárásának meglehetősen prózai oka volt: a mellette lévő foghíjtelket a IX. kerületi önkormányzat 1,146 milliárdért tudta értékesíteni, így a mintegy 160 millió forintot érő szórakozóhelyet elbontották, a helyét parkosították – hogy a mellé épült hotel környezete minden igényt kielégítsen. Hiába próbáltak a bérlők a Kultiplex épületének bauhaus jellegével érvelni, nem sikerült műemlékvédelem alá helyeztetni a tömböt.
Nincs már Merlin sem: a Gerlóczy utcai épület hosszú éveken át volt az elektronikuszenei szcéna egyik fontos találkozóhelye, de volt itt a kortárs komolyzenétől az angol nyelvű Merlin Színházik sok minden. Az art deco épületben működő Merlin bezárása mögött területfejlesztési terv állt: a színház az Átrium épületébe költözött, a bulihelyszín viszont komoly űrt hagyott a fővárosi klubéletben.
Eddig talán legyinthetnénk is, hogy ezek „csupán” az anyagi érdekek mentén meghozott döntések voltak – hogy ki és mennyire járt jól az ügyletekből, az egy másik cikk témája. Csakhogy a hasonló fontosságú helyek elvesztésének hosszú távú hatásai vannak. Budapestet évek óta partifővárosként hirdetik a fapados repülőjáratokkal ideözönlő turisták, így joggal merül fel a kérdés: miért olyan nagy baj, ha néhány hellyel kevesebb van. A válasz nagyon egyszerű: a buliturizmusra specializálódó szórakozóhelyek nem művészi, hanem anyagi érdekek mentén jönnek létre, s ily módon nincs értelme zenei sokszínűséget vagy akár csak az igényesség szikráját is számon kérni rajtuk. A részeg angolokat vajmi kevésé érdekli, mi szól a hangfalakból. Ahhoz azonban, hogy egy fővárosnak, s ily módon egy egész országnak életerős, eredeti könnyűzenéje legyen, elengedhetetlenül fontos az, hogy nem csupán azok az előadók jussanak szóhoz, amelyek képesek megtölteni egy sportcsarnokot, illetve húzónévnek számítanak a fesztiválok plakátjain. Több évtizede megoldatlan probléma a vidéki klubélet felélesztése: mivel a kis vagy közepes méretű koncerthelyszínek nemigen rentábilisek, a legtöbb nagyváros képtelen fenntartani olyan állandó helyszíneket, amelyek prezentálják a vidéki fiataloknak a legfrissebb trendeket. (Ezért is lennének fontosak a rádiók. Lásd keretes írásunkat.)
Nem kevésbé fontosak azonban a fővárosban sem az egyedi zenei-művészeti arculattal rendelkező helyek: a Dürer Kert például a magyar metál-, hardcore-, és más, főként gitárzene-centrikus szubkultúrák origója. Egy ilyen profilú klubban az a jó, hogy az adott stílusok feltörekvő külföldi zenekarait is Magyarországra tudja csábítani, elősegítve azt, hogy a hazai közönség – és főként a magyar szcéna – lépést tudjon tartani a nemzetközi folyamatokkal. A Dürer Kert Budapest egyik legértékesebb ingatlanán áll. Évek óta suttogják, hogy a gyógyvizes kúttal rendelkező telken luxusszálloda épül majd, ami egybecseng a Liget Projekttel – Kádár János egykori kedvenc uszodájának helyén a jelek szerint hamarosan Fidesz-közeli befektetők húzhatnak fel új épületet.
A Blaha Lujza téren álló, a hivatalos közlések szerint egy razzia során talált drogok miatt bezárt Corvin Club (Corvin-tető) némileg problémásabb eset, az ugyanis tagadhatatlan, hogy a másnap délutánjába nyúló, szabadtéri afterpartijairól híres szórakozóhely komoly zajszennyezést okozott a környéken. Eközben azonban ide szorultak mindazok, akiknek a korábbi klubbezárások miatt nem volt hová menniük, így a Corvin kiiktatása hatalmas kulturális érvágás. A Corvin Áruház épületét épp felújítják – nem nehéz arra gondolni, hogy itt is „városfejlesztési szempontok” dominálnak. Máskülönben érdemes utánanézni, hányszor volt drograzzia a Hajógyári szigeten egykor dübörgő Vizoviczki-birodalom különféle klubjaiban, amelyek közül akadt, amelyik hajnali négykor nyitott – elképzelhető, szintetikus drogok nélkül vajon ki indul ilyenkor buliba, hogy aztán 48 órás partikat nyomjon a szigeten. (Vagy a NER-kompatibilis fiatalok kedvenc, méregdrága, belvárosi szórakozóhelyeire hányszor száll ki a rendőrség.)
Az Auróra esetében szintén különféle szabályok megszegésére – engedély nélküli építkezés – és a környékbeliek panaszaira hivatkozik a VIII. kerületi önkormányzat, amely egyébként az idei időközi választások után alig néhány nappal már a szórakozóhely bezárásával foglalatoskodott.
Legyinthetünk tehát, mondván, minket hidegen hagynak a különféle elektronikuszenei irányzatok, a bölcsészek világmegváltó gyülekezőhelyei meg a metál is – csakhogy ostobaság volna az underground kultúrát, a modern könnyűzenét nem az egyetemes kultúra részeként kezelni. Ebben az esetben viszont az, ami történik, egyértelműen a kultúrharc része: a helyzet aggasztóan közelít a rendszerváltás előtti állapothoz: amikor már annak is örülünk, ha egy klub eldózerolása mögött nem ideológia, „csupán” a gátlástalan haszonszerzés áll.
