„Háromnegyed egykor, épp abban a pillanatban, mikor a természetrajzi terem katedraasztalán hosszú és sikertelen kísérletek után végre-valahára, nagy nehezen, izgatott várakozás jutalmául a Bunsen-lámpa színtelen lángjában fellobbant egy gyönyörű, smaragdzöld csík, annak jeléül, hogy az a vegyület, melyről a tanár úr be akarta bizonyítani, hogy zöldre festi a lángot, a lángot csakugyan zöldre festette, mondom: pont háromnegyed egykor, épp abban a diadalmas minutumban megpendült a szomszéd ház udvarán egy zongora-verkli, s ezzel minden komolyságnak vége szakadt” – a magyar irodalom talán egyik leghíresebb kezdőmondata Molnár Ferenc a Pál utcai fiúk és a vörösingesek versengését bemutató, máig töretlen sikerű regényéből származik. Jól mutatja az érdeklődés mértékét, hogy a lelkes olvasók a rekkenő nyári hőségben is kíváncsian vettek részt a Petőfi Irodalmi Múzeum önkéntesei (Burkus Dóra, Wittinger Zsófia és Gloria Abbruzzo) által vezetett tematikus olasz-magyar sétán, amelyen az író életének főbb állomásait, valamint a regény egyes helyeit járhatták körbe. Kezdve a regény megírásának helyszínével, a századfordulón oly népszerű és az írók, költők törzshelyéül szolgáló kávéházakkal. Nem volt ez másképp Molnár Ferenccel sem, aki a New York Kávéház falai között írta, először egy ifjúsági lap számára folytatásokban készülő művét, amely 1907-ben jelent meg.
A regény és az író életének fontos pontja volt a jelenlegi Olasz Kultúrintézet épülete, ami akkor még az Országgyűlés Képviselőházának székhelye volt, s amelynek közelsége a Nemzeti Múzeum kertjében golyózó, métázó, rablópandúrt játszó diákságnak különös élvezetet jelentett. Játék közben ugyanis megfigyelhették az ülésekre siető képviselőket, többek közt Molnár Ferencet magát is. A múzeumkerti játékokról nem csak az író számolt be a regényben, hanem fiatalkori barátja, Pásztor Árpád is, Muzi című 1931-ben megjelent művében. A névből persze nem nehéz kitalálni, Molnár tőle kölcsönözte a regény egyik vörösinges szereplőjének alakját, s ugyancsak egy másik barátjáról, Feiks Jenő festőművészről mintázta a főhőst, Nemecsek Ernőt.
Bár ez nem volt mindig ilyen biztos, mivel egy Jezsek-Józsika Ferenc nevű illető nagyon sokáig azt terjesztette, ő volt a valódi Nemecsek. A három forintért aláírást osztogató urat azonban 1962-ben Hollós Korvin Lajos leplezte le az Élet és Irodalom hasábjain, mondván, Nemecsek törékeny, vézna fiúcska volt, míg Jezsek-Józsika még hetvenévesen is szálas, nagydarab ember.
Nem csak anekdotákkal, több korabeli kifejezéssel is megismerkedhetett a hallgatóság a séta során. Bár a csinos úrifiúra használt jelző, a gigerli, a regényből sokak számára ismerős lehetett, az apacs jelentését nem tudták kitalálni a jelenlévők: ezt a vagány, csibész fiúkra használták. Ez utóbbi két szó gyakran elhangozhatott a Lónyai Utcai Református Gimnáziumban is, ahol Molnár Ferenc és regénybeli alakjai koptatták az iskolapadokat. Az épülettől pár utcányira állt az egykori Ferencvárosi Dohánygyár – a mai Markusovszky tér –, amely a korban jó felszereltségéről, és munkakörülményeiről volt ismert, s mint a regényből is tudhatjuk, a fiatal fiúk a Pál utca felől az iskolába menet gyakran megálltak itt dohányért, s aztán a felszippantott portól jó ízűeket tüsszögtek.
A séta vége felé, a Grund környékének szűkös utcáiban tekeregve, a szervezőktől kapott üveggolyókat kezükben szorongatva talán minden résztvevő beleképzelte magát egy pillanatra a Pál utcai fiúk életébe, s egy kicsit visszavágyott a múzeumkertbe golyózni, vagy az iskolapadba még néhány csínytevést elkövetni. Az utunk során sokak által feltett kérdésre – miért is oly népszerű Molnár Ferenc regénye a mai napig –, talán ez lehet a válasz.
