Ne csalj, nem ér, nem is ott állt a bábud – üvöltöttem Gyuri bátyámra a felháborodástól remegő hangon. Dühömben egy gyors mozdulattal lesöpörtem a bábukat a tábláról. A Ki nevet a végén lényege az volt, hogy a kiindulási pontra kellett visszaérni. Dobókockával játszottuk és annyi mezőt léphetett a játékos, amennyit a kockával dobott. A cél nem csak az volt, hogy minél több bábuval visszaérjünk a támaszpontra, hanem az is, hogy a másikat megakadályozzuk ebben. Ezt úgy lehetett elérni, ha leütöttük az ellenfél bábuit. Ádáz üldözéses verseny kezdődött, mert az ellenfél bábuját csak akkor lehetett leütni, ha éppen arra a mezőre léphettünk, amelyiken az állt.
Az általában békésen induló játék viszonylag gyakran veszekedéssel ért véget, a vesztes fél csalással vádolta a győztest, de ez sem vette el a kedvünket ettől a társasjátéktól. Volt egy hasonló szabályokkal játszható NDK társasunk is, a Hut auf Hut, ha jól emlékeszem a nevére, ahol üreges bábukat tologattunk, és ha a dobókocka szeszélye folytán utolértük a másikat, rátehettük a saját bábunkat az övére. Az győzött, aki „levadászta” az ellenfél bábuit. A ’60-as évek közepén jelent meg a két háború közötti évek Capitaly társasjátékának „szocialista” változata, a Gazdálkodj okosan. A tábla mezőin ábrák, feliratok segítettek eligazodni. A játékhoz kártyák is tartoztak, különböző utasításokkal. A játékosoknak egy lakást kellett berendezni és a játékpénzzel ügyesen gazdálkodni.
Ha éppen nem rohangáltunk a Bazilika körül, vagy a Liget fái között a csónakázó tó körül, akkor a Fekete Péter, vagy az Autós kártya lapjait csapkodtuk. Ám a világpolitikai enyhülés, a békés egymás mellett élés jegyében a hanyatló Nyugat mégis csak betette a lábát a szocialista „ajtórésbe”. A játékboltokban megjelent a rulett. No persze játék zsetonokkal, de sokáig ez volt a kedvenc.
Az egyik karácsonyra egy szép, fehér selymes sörényű hintalovat is kaptunk. A játékkarddal hadonászva egymagam gyűrtem le a labancokat, vagy éppen a ’48-49-es forradalom és szabadságharc ellen Bécsből ellenünk küldött Windischgrätz seregét. Voltak modern fegyvereink is. A rugós rakéta kilövő például némi veszélyt is jelentett a szemünk világára, igaz, messze nem volt olyan kockázatos, mint a tévében futó Tell Vilmos sorozat nyomán a trafikokban árusított kis számszeríjjak.
Fegyverarzenálunk értékes darabjainak számítottak a lőrinci, vagy zagyvaszántói búcsún vásárolt fa géppisztolyok. Az elmés szerkezeteken egy kis kart kellett forgatni, ami egy szintén fából készített fogaskereket mozgatott, s a fogak egy rugalmas lapocskába akadva kerepelő hangot csaltak ki a sorozatlövőkből. Persze ha nem voltak kéznél, megtette egy görbe bot is, s a fegyverek hangját mi magunk állítottuk elő, hangos „trrrtrrr” berregéssel foglaltuk el nekifutásból az ellenséges állásokat.
A hadgyakorlatokat az akkor még nem túl olcsónak számító, 3-3,50-ért kapható gipsz katonákkal végeztettük el. Meglehetősen vegyes haderőnk volt, a szovjet hadfiak mellett érdekes módon a Horthy hadsereg egyenruhájára erősen hajazó figurákat is árusítottak. A drága és könnyen sérülő, karjukat, lábukat, fejüket vesztő katonákat azután kiszorították a sokkal kevésbé kidolgozott öntött műanyag fegyveresek. Darabjuk 1 forintot kóstált. Gyuri bátyámmal üres töltényhüvelyekből erődítményeket építettünk egymással szemben és üveggolyókat gurítva döntöttük el egy-egy csata sorsát.
Békésebb vizekre evezve imádtunk a fürdőkádban a kis gyertyával működő „gőzhajóval” játszani, a felhúzható műanyag halról nem is szólva. Ez egy rugó segítségével farkával csapkodva úszott a fürdőhab szigetek között. Naná, hogy volt felhúzható sárga kiscsibénk, oldalkocsis motorkerékpárosunk, lendkerekes kisautónk, ami a vezető fejének lenyomásával kapott lendületet. A fizika törvényeinek engedelmeskedő jegesmedve sem hiányzott, ő döcögve ballagott és egykedvűen ment el az acéldróton kopácsolva egyre feljebb kúszó harkály mellett.
Szeretve gyűlöltem a pöcögtető ügyességi játékokat. Volt belőlük több is, de nem sok türelmem volt a bohóc két piciny golyó szemét az üveg ablakocska mögött kis acéllemezre festett arc üres szemgödreibe rezegtetni. Teljes szívemből megértettem Horváth Tivadar színművészt, aki a budai Park Színpadon az ingyenes május 1-jei műsorban a két macska elől menekülő egérkét igyekezett egy kuplét énekelve egyre idegesebben bepöcögtetni a kis házikóba.
És akkor még nem beszéltem az adrenalin bomba bújócskáról, ahol 1-től 10-ig számolt a hunyó és az alatt kellett eltűnni a föld színéről. Legalább ilyen izgalmas volt a fogócska, amit ráadásul az óvodától az általános iskola felsős tagozatáig lehetett űzni. Kamaszodva pedig legálisan futhattunk a lányok után. Nem voltak nálunk is okosabb elektronikus kütyüink, és tévé sem volt minden nap, de volt képzelőerőnk, aminek semmi sem szabott határt. Csak az a szomorú tény, hogy kinőttünk a gyermekkorból.
