„A kreatív tevékenység, a valódi, eredeti alkotás azonban sem a művészetben, sem a tudományban nem megrendelhető és kilóra nem mérhető. Egyet lehet csak tenni érdekében: optimális körülményeket biztosítani számára, és akkor már a puszta létével megszolgálta a befektetést” – Freund Tamás világhírű magyar agykutató gondolatai még 2006-ból származnak, azonban oly mély nyomokat hagytak, hogy szavait nemrégiben Vizi E. Szilveszter idézte fel. Az orvos, farmakológus a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) 2019-es költségvetési keretének nagymértékű átalakítása, és megreformálása, valamint az akörül kialakult diskurzus kapcsán emlékeztetett Freund szavaira. Utóbbi júniusban kilépett a Professzorok Batthyány Köréből, miután támadást intéztek a kutatóintézet autonómiája ellen. Ahogy az agykutató korábbi írásában rámutatott, a tudomány és a művészet az alkotási folyamatot tekintve rokon közeg. Bizonyára ezt ismerte fel a kormány is, amely nem csupán a tudományról, de a kultúráról is hasonlóképp gondolkodik: erőforrásait felülről szabályozni, és az emberek e területekről alkotott véleményét és gondolkodásmódját is befolyásolni.
Már nem csak a baloldali-liberális gondolkodókat támadják nyíltan, azon jobboldali intézményvezetők is célkeresztbe kerültek, akik nem csak a kormány elvárásainak megfelelő művészeknek engednek teret. Szakács Árpád, a Mediaworks megyei lapjainak országos tartalmáért felelős főszerkesztője, a Magyar Időkben Kinek a kulturális diktatúrája? címmel indított sorozata is erre tesz kísérletet. A szerző gyakorta nehezményezi, hogy az állami pénzeken működő intézmények nem képviselik elég keményvonalasan – vagy egyáltalán nem – a kormánypárt irányelveit. Ennek kapcsán a már hónapok óta tartó, és a Fidesz újabb győzelmével csak egyre erősödő kultúrharcban Prőhle Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) igazgatója, egykori államtitkár is sorozatos támadások kereszttüzébe került. Szakács Árpád szerint a Prőhle által vezetett múzeumban, vagy megnyitott könyvfesztiválon „ugyanis tobzódnak a magyarokat és Orbán Viktor miniszterelnököt gyalázó balliberális véleményformálók”, nevezetesen korunk legnagyobb magyar – vagy épp külföldi – írói.
E kérdés mentén a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése (MKKE) sem maradt ki a sorból, amely a budapesti könyvfesztiválon nem csupán a Fideszt kritizáló Daniel Kehlmannak, hanem olyan hazai íróknak is helyet adott, mint Nádas Péter, Boldizsár Ildikó, Dragomán György, Ungvári Tamás, Varró Dániel vagy Háy János. „Csak százszázalékos balliberális világ” – vélekedett róluk Szakács. Mindeközben a napokban a balliberálisok kedvelőjének nem állítható Orbán János Dénes, a Magyar Idők kulturális rovatának vezetője, valamint a sorozatosan százmilliókkal támogatott Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. alapítója, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia szakmai vezetője arról beszélt, a legnagyobb élő költőnek Parti Nagy Lajost tartja.
Nem állhat messze ettől a megfontolástól Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója sem, aki a Klubrádióban adott interjújában hangsúlyozta: „nem az Esterházy vagy Jancsó képviselte kulturális mércére van szüksége az új Magyarországnak, a sztenderdeket a plebejusabb értékek alapján kell meghatározni”. Békés a Magyar Idők hasábjain megjelent cikkében is arról írt, hogy „saját mércét kell teremteni”, és a baloldali-liberális gondolat kimerülését a jobboldalinak kell felváltania. E gondolat némileg rímel a korábban L. Simon László által hangoztatottra, miszerint „kurzust kell építeni”. Az elmúlt hónapok történései alapján látható, a jobboldali véleményvezérek, és a kulturális életben aktívan tulajdonképpen részt nem vevő gondolkodók milyen mértékben próbálják átalakítani a jelenlegi kulturális életet – főképp a külföldi elismerésekkel havonta gazdagodó irodalmit – és kívánják azt a saját, illetve a kormány elképzeléseinek megfelelőlen alakítani. Mindezt persze alaposan megfontolt és jól felépített érvrendszer mentén: ekképp állította Szakács Árpád cikksorozatának tizedik részében, hogy a Kassák Múzeum „a véres Tanácsköztársaságot mentegető, történelemhamisító tárlatot” szervezett, vagy hogy a Ludwig Múzeumban a „trockista forradalmárok ukrajnai világát” mutatták be nemrégiben. A jéghegy csúcsa a szerző állításai szerint, hogy a baloldalisággal szintén nem vádolható Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója „a mexikói kommunista művésznő”, Frida Kahlo életéről rendezett kiállítást hozatott Budapestre.
Jelen megfontolásokat és véleményeket azonban a kulturális élet legfőbb képviselői sem hagyták szó nélkül, Tiltakozás a Magyar Idők rágalmazó cikksorozata ellen címmel indítottak petíciót: „A Rákosi-kort idézőnek látjuk azt, hogy e szövegek – mint politikai célból született feljelentések – érvként működhessenek a kulturális politika irányítói kezében – írják többek közt, és kérik a sorozat azonnali beszüntetését. A petíciót több százan írták alá, köztük számos író, kritikus, képzőművész, művészettörténész és filozófus. Mindezekre válaszul Szakács legutóbbi írásában a következő gondolattal sziporkázott: „egyszer, csak egyszer kerüljön vissza a balliberálisokhoz a hatalom, és a legkeményebb jakobinus módszerekkel egyből mindent kiirtanának.” Felmerül a kérdés, ettől mennyiben térnek el a jelenlegi véleményvezérek törekvései.
