Többek között két nagy probléma aggasztja a magyar közéletet. Az egyik a migráns-kérdés, a másik a magyar foci szereplése.
Mindkét ügyben afféle szakértőnek számítok. Elvégre csaknem kétszázezer társammal együtt menekült, azaz migráns voltam 1956-ban. Jól emlékszem arra a barátságos fogadtatásra, amelyben egy novemberi éjszaka során az osztrák Vörös Kereszt önkéntesei részesítettek, majd a német hatóságok is, s végül szinte az egész amerikai társadalom következett. Templomok és egyetemek tízezrei – szegények és gazdagabbak – álltak össze, hogy segítsenek áthidalni az első hónapok, az első évek nehézségeit. Csak az amerikaiak több mint negyvenezer magyart fogadtak be. Meg is háláltuk. Igen sok magyar menekültből lett sikeres amerikai üzletember, orvos, ügyvéd, tanár Amerikában.
A foci akkor még nem volt olyan népszerű Amerikában, mint most, de a nagyobb városokban azért voltak, akik követték az angol ligát és a nemzetközi meccseket is. Ilyen volt az én New York-i, görög származású optikusom. Két magyar nevet ismert. Nagy Imréét és Puskás Ferencét. Rosszul ejtette ki mindkettőt, Nagyból Nádzs lett, Puskásból Puszkász. A dolog érdekessége, hogy az én nevemre többnyire nem emlékezett, és így közös megegyezéssel engem is Puszkásznak hívott hosszú éveken át. (Ezt a történetet egyszer el is meséltem Puskásnak a budai vendéglőjében.)
Manapság a magyar társadalom többsége, nem is szólva a kormányról, finoman szólva nem kedveli a menekülteket, ám ugyanakkor fájlalja, hogy a focicsapat ennyire a béka segge alatt van. A kérdés az, hogy mit lehetne tenni? Szerény véleményem szerint van kiút, van megoldás. Minden évben be kell engedni néhány ezer fekete (és barna) menekültet, akiket a focihoz értő szakemberek vizsgálnának meg. Ha a szakemberek szerint tehetségesek, akkor kaphatnak letelepedési engedélyt (családtagjaikkal együtt), ám csak akkor, ha hajlandók később a Fradihoz szerződni, és ily módon biztosítani az új migráns-politika támogatottságát. Elvégre ha B-közép üdvözli a bevándorlókat, nem lesz baj: még a Magyar Idők se merne fellépni ellenük. Sőt az is elképzelhető, hogy a csapat győzelmei láttán a B-közép felvállalná a multikulturális liberalizmust, és abbamaradna a cigányozás és a zsidózás is.
A lényeg az, hogy ki kell nevelni egy új Aranycsapatot a francia csodacsapat mintájára. Csak így lesz értelme, hogy az utóbbi években annyi új stadiont épített méregdrágán az ország. Hamarosan ugyanis megtelnének fizető szurkolókkal. Visszatérülne az a sok pénz, amit az állam ezekbe az eleddig kihasználatlan intézményekbe fektetett be.
Abban reménykedem, hogy ezt az új intézkedést nemcsak a magyar focirajongó jobboldal, de a focirajongó baloldal (Vasas!) is támogatná. Tehát mindenki. S miután a Fradi lesz az új, multikulturális magyar liberalizmus fellegvára, minden lehetséges.
Éljen a megbonthatatlan Fradi-Vasas barátság!
Éljen az új Aranycsapat!