Csenget a közös képviselő. Ez általában semmi jót nem jelent, ilyenkor szoktak olyan hírek érkezni, hogy már megint kicserélik a gázvezetéket, nem lesz meleg vizünk, esetleg építkezés kezdődik a szomszédos foghíjtelken. Épp most értem vissza a közös kertből a kutyával, még ébredezem.
- Jó napot kívánok, csak azt szeretném kérdezni, hogy ugye, felszedik maguk után a kutyaszart, ha a kertben sétálnak?
Mit mondjak, korán reggel nem voltam felkészülve egy ilyen típusú beszélgetésre, a teámat sem ittam még meg, így kissé gyanakvóan kérdezek vissza:
- Ööö... Elnézést, de ugye, ez most nem egy komoly kérdés?
- De – mondja ellentmondást nem tűrő hangon a közös képviselő, és nekem kezd kimenni az álom a szememből. – A takarító mondta, hogy kutyaszar van a kertben.
- De hát épp most jöttem onnan, nincs kutyaszar.
- A takarító szerint van. Azt nem mondta, hogy önöktől származik, de van.
A takarítót nem ismerem. Igazából nem is egy van belőle, véletlenszerű időpontokban jelennek meg a lépcsőházban, sosem láttam még a közös kert környékén se őket, így már eleve sántít a magyarázat.
- Egyrészt nincs kutyaszar a kertben. Menjen le, nézze meg – mondom határozottan, amitől a közös képviselőnek felszalad a szemöldöke. Naiv módon azt hiszem, hogy ha bizonyíthatóan nincs kutyaszar a kertben, akkor nincs miről beszélgetnünk, de a közös képviselő nem hagyja magát megzavarni a tényekkel, így folytatnom kell. – Másrészt a kertet ketten használjuk, mi meg a szembeszomszéd, ráadásul nem is túl gyakran. De azt az ő nevében is kikérem magamnak, hogy nem szedjük össze a kutyaszart magunk után.
- De akkor honnan van kutyaszar?
Nehezen tudom leplezni a döbbenetemet a kérdés hallatán: hát komolyan nem létező kutyaszarról kell beszélgetnünk ahelyett, hogy a teámat innám?
- Mondom, hogy nincs, hát csak láttam volna, ha egyszer oda járunk! Küldje fel a takarítót, nagyon szívesen elbeszélgetek vele a kutyaszarról. Ha tudni akarja, biológiailag lebomló zacskóban szedem össze a kutyaszart, és az utcán is rászólok arra, aki nem szedi össze.
- Értem. Hát, akkor nem tudom, honnan van a kutyaszar.
„De hát nincs!!!” – üvölt bennem az újságíró, aki a tényszerű tájékoztatásra esküdött fel. Mindhiába. A közös képviselő, ahelyett, hogy lesétálna a kertbe, és ellenőrizné, hogy igazat mondok-e, megvonja a vállát, és távozik.
Két nappal később a felső emeleti szomszéd viráglocsolás közben bizalmasan odasúgja: hallotta ám, hogy baj van a kutyaszarral. Igen, mondom, a takarító azt hazudta a közös képviselőnek, hogy nem szedjük fel magunk után, de hát én kikértem magamnak az ostoba és hamis vádat. Szeretem a kertet, odafigyelek rá.
A felső szomszéd közelebb hajol, és a fejét rázza. Nem a takarító volt, súgja alig hallhatóan, mintha az egész emelet be lenne poloskázva. Hát akkor ki, kérdezem csak részlegesen meglepve, hiszen már eleve gyanakodtam: itt valami más húzódik a háttérben, nem a takarító. A felső emeleti szomszéd nem szól, csak lefelé biccent a fejével a földszinti szomszéd ajtaja felé.