Földön elszórt piros szívek, fölötte a Marica grófnő plakátja festménykeretben, a mörbischi fesztivál főbejáratánál. Ez a plakát jól leképezi a nagy hagyományokkal rendelkező osztrák operettfesztivál mottóját. Vagyis a szemre és a szívre szeretnének elsősorban hatni. A látvány és a szerethető történet számít leginkább. Bár a Mörbisch See Festspiele tavaly kinevezett új művészeti vezetője, Peter Edelmann bizonyos mértékig szeretne újítani és a fiatalokat is megcélozná, nyilván a kettő között kell egyensúlyoznia, tehát a törzsközönséget és az új nézőket is meg kell szólítania. Karl Absenger rendezésén látszik, hogy mind a két irányt figyelembe veszi. De azért a hagyományoktól való eltérés legalábbis színházi értelemben még inkább óvatoskodó, mint merész. Rögtön az elején a Fertő tóra épített hatalmas, háromezer ötszáz négyzetméternyi színpadon egyt óriási hegedű tetejéről (díszlet: Manfred Waba) a cigány asszony énekli jóslatát. A látvány egészen megkapó és nagyszabású, meg is szabja a jelmez ( Karin Fritz), a koreográfia (Bodor Johanna) és az énekesek jelenlétének léptékét. Első a hatás. Persze ehhez járul a profizmus, amire Mörbischben kényesek, felvállaltan kedvezni szeretnének a közönségnek, de egy bizonyos minőséghez ragaszkodnak.
A főszereplők elsősorban operaénekesek és operai hangterjedelemmel is bírnak, ez igaz a premier szereposztására is. A Maricát alakító Vida Mikneviciute tagja volt korábban a zürichi és a hamburgi operaháznak, 2011 óta pedig a mainzi opera együttesét erősíti. Elsősorban az énekléssel tűnik ki, de játékában jól megmutatja, hogy egy nő miként képes használni a nőiességét, illetve a hódítás és az ezzel való játék érzékeny eleme lesz az előadásnak. A Zsupánt játszó Christoph Filler pedig szintén kötődött a zürichi operához, most pedig Münchenben van állandó szerződése. Mörbischben a nőért rivalizáló és küzdő férfit ábrázolja, de ő is elsősorban a dalokban otthonos. Persze mint színésztársai, nincs könnyű helyzetben a hatalmas játéktér miatt.
A Tassilo grófot megformáló Roman Payer tag volt Bécsben, Augsburgban és Coburgban is. Ő már szenvedélyesebb, megjegyezhetőbb. Több színt mutat a szerelméért szintén ragaszkodó férfi szerepében. Az énekesi teljesítményére sem lehet panasz.
A főszereplők közül leginkább a Lisát játszó Rinnat Moriah, aki Milánóban, Berlinben és Chicagóban is fellépett korábban, tűnik ki. Mintha ő lenne közülük a legoldottabb. Nyilván hálás is a szerep, de az énekesnő él is a szerethető karakter megjelenítésének a lehetőségeivel. Összességében tehát az énekesi teljesítmények dominálnak, a színészi játék inkább másodlagos, persze azért bizonyos szint elvárás.
A már említett hegedű kinyitódni is tud, kár, hogy becsukódni nem. Energikusak, sokszínűek és látványosak Bodor Johanna koreográfiái. És ami a végén mindent visz, a Mörbischben elmaradhatatlan tűzijáték, sőt vízi játék, hiszen a szökőkutakból is zenére tört fel a víz. A vendégek pedig csakúgy mint az előadás előtt a csaknem éjfélig tartó produkció után is ráérősen fogyasztanak a fesztivál vendéglátóhelyein. A hatalmas hegedű pedig méltóságteljesen várja a következő napi közönséget az egyre hűvösebb tavon.
Szép város Kolozsvár
Bodor Johannát Kálmán Imre lánya, Kálmán Yvonne ajánlotta a mörbischi fesztiválvezetők figyelmébe, miután látta A chicagói hercegnő című előadást a Budapesti Operettszínházban és amelyet Johanna koreografált. A Budapesti Operettszínház balettigazgatója a beküldött videófelvételek alapján több jelölt közül végül meg is kapta a megbízást a Marica grófnő koreografálására. Most dolgozott először Mörbischben. „Huszonöt éves koreográfusi pályámon sokszor találkoztam ezzel a műfajjal, például a vígszínházi Mágnás Miskában, melyet Mohácsi János rendezett és Imre Zoltán volt a koreográfusa, neki voltam az asszisztense. Későbbiekben is sokszor előfordult, hogy operettet koreografáltam, sőt a Marica grófnőt is Szolnokon, ahol Ács János rendezte. És ha Gombrowicz Operetkáját is ehhez a műfajhoz soroljuk, akkor elmondhatom, hogy Kaposváron is koreografáltam operettet” – mesélte Bodor Johanna. "Nem értek egyet az operett műfajának a cikizésével, mert nagy kihívás ebben a műfajban is jól dolgozni" – jegyezte meg.
Mörbischben is arra figyelt különösen, hogy professzionista körülményeket teremtsen a hagyományosan Szlovákiából érkezett tánckar tagjainak. Két munkatárását – Hajdu Anitát és Kováts Gergely Csanádot - is magával vitte, hogy segítsen betanítani a negyven táncos, ötven statiszta és az énekesek mozgását. Igyekezett a folklór elemeket vegyíteni rock, kortárs és más tánclépésekkel. Johanna kolozsvári, így különösen kedves volt számára az operett egyik nagy slágere, a Szép város Kolozsvár, amit már gyerekkorában megtanult, de csak később tudta meg, hogy ezek a dallamok Kálmán Imre operettjéből valók. „Ennél a számnál azt képzeltem el, hogy Zsupán ezt a dalt ajándékba adja Maricának, mivel el akarja őt kápráztatni, meg szeretné őt hódítani, úgy hogy közben megtáncoltatja a falu apraja-nagyját, úgy mintha az egészet ő koreografálta volna” – fűzte hozzá Bodor Johanna.
