Az elmúlt két hétben beszűkült az érdeklődésem. Hírfüggővé váltam, méghozzá egyetlen témára fókuszálva. Először mindig a thaiföldi fiúkról szóló híreket kerestem, ezzel feküdtem, ezzel keltem. Persze, a gyereksorsok mindnyájunkat jobban felkavarnak, mint a lassan megszokottá váló világpolitikai konfliktusok.
De volt itt valami más is. A katarzis igénye. Soha nagyobb szükségünk nem volt egy történetre, ahol ezer akadályon át, de győz a jók erőfeszítése. Ahol hősöket látunk, nem pojácákat vagy tolvajokat. Ahol mindenki összefog, és a világ minden részéről segítségére sietnek a bajba jutottnak. Olyan, mint egy mese, de súlyosabb és felemelőbb.
Érthető, hogy lelkesebben figyeltem erre, mint más sajtóhírekre. Több örömöm volt benne, mint hogy kövessem a vitát: tényleg nem fogadták-e be a cserkésztáborba a borsodi cigánygyerekeket, vagy á, dehogy, csak úgy véletlenül nem jutottak oda. Meg hogy mivel magyarázza az igazgató, hogy egy fogyatékos kislány ünnepi ruhás fotója nem kerülhetett a többiek tablójára. Nem is beszélve a zalaszentmártoni történetről, ahol az önkormányzat honlapján a polgármester nagy egyetértésével átkozzák „az alacsony IQ-jú feka kanokat”, akik tuti, hogy éppen a 60 lakosú zsákfalut akarják elárasztani.
A barlangban rekedt gyerekekkel nyilván könnyebb és veszélytelenebb együttérezni, mint a társadalmi katasztrófák részeseivel. Mégis van felszabadító ereje annak, ami Thaiföldön történt. Megmutatta, hogy kivételes helyzetekben lehet a jóság is ragályos, nem csak a hülyeség meg a gonoszság. Nálunk is így szokott lenni: a magyar búvárok azonnal felajánlották segítségüket. Jól mondja Brecht: „iszonyú a csábítás a jóra”. A csábításnak azonban kellő jellemerővel ellen lehet állni. Erre alakította ki a kormány a maga modelljét. Bezzeg a thai főnökség –ki kell mondanunk- ebből a szempontból nem állt a helyzet magaslatán. Óvatlan volt, esze nélkül, rohanvást próbálta menteni a bajba jutottakat. Ahogy az egész népes nemzetközi mentőcsapat. Nem ártana, ha a mi vezetőink kicsit korrepetálnák őket.
Mert nézzük csak, hogyan zajlott volna a mentés a magyar kormányzati modell szerint! Először is nem dőltek volna be ilyen könnyen annak, hogy valakik ki akarnak jutni az életveszélyből. Nem lehet tudni, nem megélhetési életveszélyről van-e szó, és az illetők csak azért akarják elhagyni a tartózkodási helyüket, hogy aztán könnyebb legyen az életük. Az, hogy a családjukra vágynak, csak fokozza a gyanút. Az illegális bevándorlók is szeretnek a családegyesítésre hivatkozni. A miniszterelnökünk már az őcsényiek éberségét is megdicsérte: „Ha azt mondják, hogy gyerekek fognak jönni, arra azt mondja a magyar, először gyerekek, aztán a szülők, aztán családegyesítés, és ott vagyunk a bajban.” Ezért nem kell a gyerekektől sem meghatódni. Pláne, hogy fiúk. Könnyen lehet, hogy kijutva majd molesztálják a kislányokat, húzzák a hajukat –emlékezzünk a zalaszentmártoni bejegyzésre: „akinek van szeme, az látja, hogy 80 százalékban fiatal kanokat hoznak be”. Még ha csak 80 volna, de itt a hímneműek részaránya 100 százalékos. És nem is keresztények!
Szóval minden ok megvan rá, hogy őrizzük a barlang kijáratát (esetleg egy kerítés?), és ne kapkodjuk el a dolgot. Először is bizonyosodjunk meg róla, hogy nem Soros csempészte-e őket direkt a barlangba, hogy aztán kénytelenek legyünk megmenteni őket. Nehogy már ő nevessen a végén! Mindenesetre helyezzünk el néhány vízhatlan plakátot a járatokba, miszerint hiába focisták, nem vehetik el a magyarok helyét a Puskás Akadémián.
Az végképp nincs rendben, hogy mindenféle külföldiek is jönnek, és beleavatkoznak a mentésbe. Elég, ha ideadják a pénzt, és mi majd megoldjuk. Közbeszerzést írunk ki az oxigénpalackokra meg a búvárruhára, és persze a barlang világítására is, arra véletlenül van is egy megbízható magyar cég. Ott lent legalább senki sem teszi szóvá, hogy miért van félhomály. És mi az, hogy a mentők között több civil önkéntes is van? Persze külföldről pénzelik őket, ahogy a gyanús civileket szokás. Most a vizes barlangból mentenek, de ha elkapatjuk őket, holnap már a vízbefúlókat mentik ki a tengerből. Márpedig ha csak az idén nem vesztek volna 1412-en a vízbe, akkor mi riasztaná el a többieket az útnak indulástól? (Istenem, szokásból már kerekíteni akartam 1400-ra, mintha 12 halottal lehetne csak úgy, kerekítési hibaként elszámolni.)
Aztán Thaiföldön azt is elrontották, hogy az ausztrál orvos rábeszélésére először a legrosszabb állapotban lévőt hozták ki. Társadalompolitikai szempontból tökéletesen elhibázott elgondolás. Még hogy a legrászorultabbaknak kell leginkább a segítség? Hová jutnánk így! Különben is: soron kívül az jöhet, aki kimenekítési kötvényt vásárol. Úgyhogy nem a búvárok mennek le legelőbb, hanem a Tóni. A helyzetet különben sem kell olyan gyorsan megoldani. Minél tovább tart egy krízis, annál tovább játszhatja a kormány a megmentő szerepét. Addig érzi nyeregben magát, amíg aggodalomban tarthatja népét.
Ha a magyar modellt alkalmaznák Thaiföldön, sosem vallanák be, hogy már nincs mitől félni.
