Békés Márton, történész lévén bizonyára pontosan tudja, miről volt nevezetes a fényes szelek nemzedéke. De a tudás még nem garancia az önreflexió képességére. És Békés Mártont elnézve erős a sejtésem, hogy nála ez a fontos kompetencia hibádzik: magyarán fogalma sincs, hogy a legjobb úton halad afelé, hogy olyan legyen, mint a negyvenes évek végének égőszemű kommunistái, akik ha kellett, félkézzel megváltották a világot.
Az persze legfeljebb kisebbségi érzéssel elegy rossz ízlésről tanúskodik, ha a Terror Háza kutatási igazgatója arról értekezik, „nem az Esterházy vagy Jancsó képviselte kulturális mércére van szüksége az új Magyarországnak”. A kulturális mércéről ugyanis nem Békés Márton, nem a Magyar Narancs, de még csak nem is a bármely pillanatban életre hívható Nemzeti Mérce Intézet dönt, hanem az idő. Azok az évtizedek, amelyek alatt idehaza és szerte Európában konszenzuális módon épült be a kulturális kánonba a nevezettek életműve.
Ennél nagyobb baj, hogy a fiatal történész, amikor olyanokat mond, hogy „konzervatívnak, népinek, nemzetinek lenni nemcsak hogy szexi és menő, de forradalmi is”, és ezt a szexi konzervativizmust kizárólagosan állítja szembe az „ásatag” urbánus és liberális szemlélettel, láthatóan nincs tudatában annak – vagy csak tesz rá magasról? - , hogy könnyű szókkal a huszadik század legtragikusabb tévedéseit emeli be a napi gyakorlatba. És a folytatást is felvázolja: most az jön, hogy miután lovasrohammal beveszik a Tudományos Akadémiát, „használatba veszik” az egyetemeket és a kultúra színtereit is.
Aztán mi következik? Ha a Magyar Művészeti Akadémia túlhatalma, a Vidnyánszky alá besöpört színházi világ, a népi-nemzeti irodalom bőséges apanázsa és a nem igazodók konzekvens kiszikkasztása mindmáig nem érte el a vágyott célt, és az ásatagok továbbra sem átallnak virgonckodni, akkor mi lesz?
Ne nekem kelljen már arra biztatnom Békés Mártont, hogy egyszer nézze végig alaposan a munkahelye kiállítását. Nem egy jó múzeum, de a tanulság azért le fog jönni.