Az Öröm a középső neve. Tényleg. Már a papáé is az volt, de nála aztán igazán bejött. Quincy Delight Jones egész élete az örömről szól: másokéról és persze a sajátjáról is. Ez utóbbi kapcsán csak annyit, hogy nagy nőcsábász, öt asszonytól hét gyermeke született, kettőnek az anyja a 80-as évek egyik szexbálványa, Nastassja Kinski. Minket persze inkább az az öröm érdekel, amit a világ zeneszerető közönségének szerzett, és amit leginkább eddigi Grammy díjainak számával tudunk érzékeltetni: 27.
Jones, vagy ahogy a zenevilág becézi, Q hatvanhat éve turnézik Európában, és nagy boldogság, hogy hamarosan Budapesten is láthatjuk. Először még tizenkilenc évesen, Lionel Hampton bigbandjével érkezett a kontinensre, de van nekünk ennél még régebbi referenciánk is. Mint egy génvizsgálat kimutatta, a muzsikus I. Eduárd angol király egyenesági leszármazottja, és Magyarországon mindenki, aki eljutott az általános iskola ötödik osztályáig, tudja, hogy Arany János róla írta a Walesi bárdokat.
Na jó, teheti fel a kérdést az olvasó, de hogyan kerül ide Radics Gigi? Hát úgy, hogy az utóbbi évtizedekben Quincy Jones a fiatal tehetségek felkarolásában leli a legnagyobb örömét, és a magyar énekesnőt is a szárnyai alá vette. Márpedig ha valaki, ő ért a tehetségek felkarolásához: Michael Jackson producereként három lemezhez volt köze: az Off the Wallból húszmillió példány kelt el, a Thriller most már alighanem örökös világcsúcstartó marad a maga 110 milliójával, de a Bad is 45 millióig jutott.
Q úr mindenhez ért, ami a zenével kapcsolatos. Hosszú karrierjének egyik legizgalmasabb kérdése az, hogyan lehet valaki egyszerre ilyen fantasztikusan jó a művészetben és az üzletben is. A válasz az, hogy tehetséggel és tanulással. Trombitálni és hangszerelni Bostonban tanult, a mai Berklee-n, amit akkor Schillinger House-nak hívtak. Klasszikus zeneszerzés leckéket pedig már sikeres muzsikusként, Párizsban vett, az amúgy Leonard Bernsteint is korrepetáló Nadia Boulangertől. A pénzügyek terén maga az élet volt a mestere: a 60-as évek elején sikeresen csődbe vitte tizennyolc tagú zenekarát, a végén már ennivalóra sem futotta. „Akkor jöttem rá, hogy egy dolog a zene, és egészen másik a zeneipar” - mesélte egy interjúkötetben.
Közben, hogy csak pár érdekességre térjünk ki, trombitált az Elvis Presley első tévéfelvételeit kísérő zenekarban, de a trombitás kolléga Dizzy Gillespie-nél is. Még húszéves sem volt, amikor olyan előadók számára hangszerelt dalokat, mint Sarah Vaughan, Count Basie vagy Duke Ellington. Ray Charlesszal kamaszkoruk óta barátok voltak és Sidney Lumet felkérésére ő írta az 1964-es A zálogos zenéjét – meg utána még vagy három tucat filmét. Az ő ötlete és mesterműve volt az 1985-ös We Are the World jótékonysági akció, de Bonóval is hosszú ideje működnek együtt humanitárius ügyekben. Már 27 éve megkapta a Grammy életműdíját, és azóta sem lassít. A korszellemet követve például fizetős dzsessztévét indított az interneten.
Mindez szinte eltörpül amellett, hogy 1974 óta, tehát immár negyvennégy éve tudja, mit fognak róla mondani a halála után. Súlyos agyi érbetegséget kapott, családja már lemondott róla, és elkezdte szervezni búcsúztatását. Ő viszont másként gondolta, felépült, és végül orvosa mellett ülve végighallgatta a gyászbeszédeket.
Quincy Jones életöröme az utóbbi években néhány érdekes interjúban is kifejezésre jutott. Az év elején a Vulture magazinnak nyilatkozva egyrészt azt mondta, tudja, ki ölette meg Kennedyt (szerinte Sam Giancana chicagói maffiavezér), másrészt azt, hogy 72 éves korában randizott az akkor 24 esztendős Ivanka Trumppal (gyönyörű a lába, de rossz apja van), a Beatles tagjai pedig csapnivaló zenészek voltak, Paul McCartney például a legpocsékabb basszusgitáros, akit valaha hallott.
Talán a fentiekből is kiderül, hogy érdekes esténk lesz jövő hétfőn.
