A rendszerváltás után valamikor (1990-ben vagy 1991-ben) a nemzeti ünnepen szokásos fogadást nem a nagykövetségen, hanem a tágasabb Magyar Intézetben rendezték. Nem volt tömeg, kevés ismert arc. A téglalap alakú terem fala mellett Simone Veil araszolt. Egyedül. Odamentem, bemutatkoztam, megkérdeztem hozhatok-e valami frissítőt? A szürkészöld tekintet bizonytalannak, inkább visszautasítónak látszott. - Ön a nagykövetség munkatársa? - kérdezte. - Nem, feleltem, meghívott vagyok, mint Ön. Politikai menekültként érkeztem valaha, azóta honosított francia vagyok. Ide csak a rendszerváltás óta járok. Arckifejezése megenyhült, látszott, várja, hogy kibökjem, tulajdonképpen miért szólítottam meg. - Annyit szerettem volna mondani, miniszter asszony, hogy anyám is Bergen-Belsenben halt meg, 1945 márciusában, mint az Ön édesanyja. A tekintet tovább enyhült, arca ellazult. - Értem uram. Azt hiszem, pontosan értem Önt. Igazán örülök, hogy megismerhettem. Félreálltam.
Simone Veil még egy félkört tett, azután távozott. A protokoll nyelvén ez ugyanazt jelentette, mint magánbeszélgetésünk konklúziója: megtettem, ami elvárható, érjék be ennyivel.
Túlélés helyett
Többször is átgondoltam, s ráébredtem, hogy mégis valamivel többet jelentett. A 16 évesen deportált Simone Veil egészségügyi miniszter, az első választott Európai Parlament első elnöke, akadémikus, az akkori közbeszédben még férfiaknak fenntartott államférfi kifejezést módosító „állam asszony” (femme d'État) látogatása az ismét Köztársasággá nyilvánított Magyarország nagykövetségén, nem mindennapi esemény. És, persze senki sem képzelhette, hogy amikor kilencven évesen távozik, koporsóját az Invalidusok udvarán ravatalozzák fel, majd egy évvel később, 2018 július elsején, férje koporsójának kíséretében a párizsi Panthéonban talál végső nyugalmat.
Rendhagyó egyéniség, kivételes életút. Jó alkalom elmélkedni azon, mennyire alakítja a sorsot az egyéniség, és fordítva: mennyit alakíthat egyéniségen a sors. A visszatértek közül a legtöbben az életfogytig tartó némaságot, a felejthetetlen felejtését választották. Környezetük, a társadalom megkönnyebbült jóváhagyásával. Mások, mint a repülőgépgyártó Marcel Bloch-Dassault, az elviselhetetlennek érzett teher eldobását, a katolizálást. Az árván maradt Veil a túlélés helyett teljes életet élt. Felejteni, ha tehette volna, sem kívánt. De nem tehette. „Őszintén szeretem az életet és az embereket, de ugyanakkor alig maradt illúzióm” - írta félszázaddal később megjelent önéletrajzában. Sorsának különös fintora, hogy a deportálás előtt néhány nappal tett érettségije eredményét megőrizték, így már 1945-ben megkezdhette egyetemi tanulmányait. Férjhez ment Antoine Veilhez, három gyerek érkezett.
Karján maradt a 78651 szám. Nem tüntette, nem rejtette el a tetoválást, nem is mutogatta. Elfogadta, hogy ezzel kell élnie. „Senki sem tér vissza a Soából mosolyogva” - mondta akadémiai fogadóbeszédében Jean d’Ormesson. A fiatal Simone szembenézett mindazzal ami történt és elhatározta : kompromisszumok nélkül néz szembe mindazzal, ami még történni fog. Tisztában volt azzal, hogy bármennyire idegenkedik is a szereptől, szimbólummá válik. Félévszázados közéleti tevékenysége alatt legfőbb gondja a távolságtartás, gondolat- és cselekvési szabadságának megőrzése volt. „A szenvedésért nem jár kitüntetés” - mondta, amikor visszautasította a becsületrendet. Giscard d’Estaing minisztert csinált belőle – ezt elfogadta. Neveltetése, ízlése a mérsékelt jobbközépre húzta, de a pártokat – és a tagsággal járó elköteleződést – már nem vállalta. Jacques Chirac, majd François Mitterand felajánlotta a miniszterelnökséget, mindkét esetben nemet mondott, mert nem érezte elég alkalmasnak magát a szerepre.
A Politikai Tudományok Főiskolája befejezése után ügyvédnek készült, de férje, Antoine lebeszélte. Végül a bírói pályát választotta, az igazságügyi minisztériumba került. A büntetés-végrehajtási osztály vezetését bízták rá. Sorsszerűen börtönökkel, elítéltek ügyeivel foglalkozott. A cellák zsúfoltsága, a fogvatartottak nyomorúságos élete, az elítélt nők helyzete foglalkoztatta hét évig. Diszkréten, de makacsul meggyőzte a minisztereket és de Gaulle államfőt, hogy a letartóztatott algériai felkelőket politikai fogolynak nyilvánítsák. Nem csupán fogva tartásuk feltételein enyhített, az ellenfél emberi méltóságát ismertette el. Személyes közbenjárásának köszönhető, hogy jó néhány halálra ítélt feje a nyakán maradt.
Miniszter, EP-elnök, akadémikus
A de Gaulle tábornokot váltó Pompidou kinevezte a Bírói Tanács elnökévé, ő volt az első nő, aki ezt a posztot betöltötte. A liberális Giscard d'Estaing pedig átemelte az államigazgatási szférából a politikába. A mélyreható társadalmi reformokat tervező elnök az abortusztilalom feloldására készült, ennek előkészítésére és a jobboldali-konzervatív parlamenti többség meggyőzésére Simone Veil tűnt a legalkalmasabbnak.
Nő, jogász és nem képviselő, nincs mit vesztenie. Kimondatlanul, de a haláltábor árnyéka is a megszavazandó törvény fölé borult. Ki siethetett volna az évi háromszázezer titkos terhességmegszakítás tehetetlen áldozatainak segítségére, ha nem a szenvedés legmélyebb bugyrait ismerő egészségügyi miniszter? A liberális elnök és a jobbközéphez tartozó miniszterelnök, Jacques Chirac féken tartott konfliktusra számítottak. Az igazságügyi miniszter „lelkiismereti okokból” távol maradt a parlamenti vitától. A frissen kinevezett egészségügyi miniszter egyedül állt az első vonalban - 469 férfivel és kilenc nővel szemben. Mindenféle vallási, ideológiai érvet félretéve kizárólag az évi háromszázezerről beszélt. A sokszor érzéstelenítés nélkül, konyhaasztalon kötőtűkkel végzett „műtétekről”, a halottakról, a meddővé tett asszonyokról.
A törvényjavaslat vitája az ötödik köztársaság politikai elitjének legelriasztóbb arcát mutatta meg. A parlament előtt keresztet lóbáló, rózsafüzért morzsoló csoportok imádkoztak az elvetélt magzatok lelki üdvéért. A teremben a jobboldali képviselők egy része az elemi udvariasságot félretéve támadta – nem a törvényt, hanem a beterjesztő minisztert. Pontosan tudták, hova kell ütni. „A haláliparban befektetni vágyó tőke türelmetlen. Franciaországban is létesülnek majd a vágóhidakhoz hasonló »abortóriumok«, ahol kisemberek hullái fekszenek rakásban.” Náci orvosokkal példálóztak, akik kínvallatást, élveboncolást végeztek áldozataikon. Az ülés végén Simone Veil sírva fakadt, a pulpitusra borulva rejtette el könnyeit. De nem adta meg magát. A francia törvényhozókra jellemző, hogy a sértések, átkok, bekiabálások - huszonöt órányi vita - után a kormánypártok józanabb fele összefogott a teljes ellenzékkel, és meggyőző többséggel elfogadták a törvényt. Az abortusz engedélyezése megnyitotta az utat a fogamzásgátlás elterjedésének, a pirula felfedezése és gyors elterjedése egyszer s mindenkorra véget vetett a vitának.
A következő évtizedek azt is bizonyították, hogy a nők önrendelkezési joga nem jár népességcsökkenéssel, ellenkezőleg. Simon Veil nem vállalt többé miniszterséget, de elfogadta az Európai Parlament elnöki posztját. Az Auschwitzot túlélő francia asszony az egység felé haladó Európát jelképző intézmény élén egyszerre volt szimbólum és valóság. A vadonatúj gépezetet működtetni kellett, immár nem szavakkal, hanem tettekkel életre kelteni és életben tartani. Megtalálni a helyét az unió bonyolult rendszerében türelmet, kompromisszum-készséget és határozottságot igényelt. A diplomácia és a hatalomgyakorlás, a "jó kormányzás" ritka ötvözetét. Ne kerteljünk: a döntéshozók és hangadók gyakran fenntartásokkal, ha nem nyílt megvetéssel fogadták ezt az eggyel több testületet. De Simon Veilt nem lehetett lekezelni. Amikor három év után leköszönt az elnökségről már senkinek sem jutott eszébe a parlament életképességét kétségbe vonni.
Az Alkotmánytanács a törvények és rendeletek alkotmányosságának őre. Tagjait kilenc évre nevezik ki. 1998-ban a szenátus elnöke Simone Veilt delegálta ide, így ismét eredeti hivatását, a jogértelmezést gyakorolhatja.
Műve élete maga volt
Mandátuma végén búcsút mondott a politikának, de a szimbólumok utolérték. A Francia Akadémia tagjai közé választotta. A tagokat – szigorúan csak negyvenen lehetnek egy időben - „halhatatlanoknak” nevezik. A megtiszteltetést elfogadó, székfoglaló beszédében fájdalmas öniróniával jelentette ki: én már egy kicsit halott vagyok. Az akadémikusok hímzett frakkot és díszkardot viselnek. Kardjára a karjára tetovált 78651-es számot vésette. És, hogy a jelképek sora lezáruljon, Jean Racine-nak, a francia irodalom legnagyobb tragédiaszerzőjének székét foglalta el.
Férje halála után visszahúzódott lakásába, az Invalidusok dómja mögé. Ott érte a halál kilencvenéves korában. Néhány lépésre otthonától az Invalidusok udvarán ravatalozták fel, katonai tiszteletadással, ami a nemzet nagyjainak jár. A köztársaság elnöke ekkor, egy évvel ezelőtt jelentette be, hogy koporsóját, férjéével együtt a Panthéonban helyezik el. Vajon mit hagyott hátra ez az asszony, akit élete végén a megbecsülés oly sok jelével halmoztak el? Egyetlen könyvet írt – önéletrajzát. Fegyvert soha nem fogott, épületet nem emelt, zászlót nem lobogtatott. Műve élete maga volt. Kertész Imre a világot körbejáró kifejezésével sorstalanságra ítélték, de szembeszállt. A túlélők keménységével és következetességével alakította sorsát, azzá vált, amivé akart, elért mindent, amit kívánt, valamivel többet is. Számmá próbálták alacsonyítani, de a homályban ragyogó egyénisége, egyedisége megvilágította útját. Szándéka ellenére szimbólummá vált, de a feladatot maszk és jelmez nélkül vállalta – éppen annyit, sosem többet, mint amennyit józan belátása szerint elbírt.
A Panthéon előtt lezajlott ceremónia jelképek tömény sorozata volt. A Luxembourg kerttől a Szent Genovéva domb tetejéig kék szőnyeg borította az utcát: a remény és az EU színe. A trikolórral letakart koporsókat hat katona vitte lassú menetben. Simone koporsóján ott állt a 78651 szám. A templom lépcsőjén egy vonósnégyes Beethoven, Bach és Schumann zenéjét játszotta. A Marseilles-t a család barátja, a színes bőrű amerikai szoprán, Barbara Hendricks énekelte. Fiatalok kórusa az auschwitzi rabok dalát adta elő. A Veil házaspárt várta a Panthéon hetven lakója, Voltaire, Rousseau, Victor Hugo, Zola, a Curie házaspár, az ellenálló Jean Moulin és az őt temető André Malraux, Jean Monet „Európa atyja”. Fél Franciaország nézte végig a történelmi leckét, amint a nehéz bronzkapuk kinyílnak és a halálra szánt 78651 számú fogoly koporsóját a díszőrség vállára emeli és viszi a halhatatlanságba.
