Világnemzet vagyunk, bizony. Orbán Viktor legalábbis nem tudja eléggé hangsúlyozni ezt az állítólagos tényt. 2012 táján fedezte fel ezt a bűvös fogalmat, de akkor a szó csak azt jelentette, hogy az ország és a nemzet határai nem esnek egybe. Később már grandiózusabb koncepciókon törte a fejét. Az újabb változatban már ő maga lett az építőmestere ennek az állítólagos világnemzetnek. Évekkel később a miniszterelnök rájött arra, hogy talán ez a világnemzet elnevezés nem a legszerencsésebb, mert valaki talán összekeverheti a világpolgári léttel, ami az ő felfogásában a hazátlansággal egyenlő. De nekünk nem kell megijednünk, mert mi olyan világnemzet vagyunk, amelynek van anyaországa.
Magyarnak lenni komoly elkötelezettséget is jelent a Nemzeti Összetartozás Rendszerében, ezt számtalan alkalommal tudtunkra adták az ország vezetői. Orbán Viktortól, Kövér Lászlótól, Semjén Zsolttól és Balog Zoltántól egészen - igen - Karácsony Gergelyig, hogy „minden magyar felelős minden magyarért.” Ez a Szabó Dezsőtől származó sületlenség már régen birizgálja a csőrömet. Vannak esetek, amikor felelősség helyet az ember csak szégyent érez. Például, amikor a fogorvosom első budapesti útján ellopták a bőröndjét az útlevelével egyetemben. „I’m so sorry!,” mondogattam. Vagy amikor egy amerikai ismerős felhívta a figyelmemet, hogy egy magyar „migránst”, akit különben Baloghnak hívtak, autólopáson értek, és most a dutyiban elmélkedhetik a világ folyásáról. Felelős vagyok ezért a magyar bűnözőért? Természetesen, nem. Mint ahogy Orbán Viktorért sem.
Orbán nem sokkal a 2010-es „fülkeforradalom” után felfedezte a magyarok sajátos észjárását, ami állítólag erkölcsi erőt is ad a túlélésre. Ennek a sajátos észjárásnak valahogyan, gondolja Orbán, köze van a magyar nyelvnek. Az Ericsson Magyarország új budapesti székházának megnyitó ünnepségén állt elő azzal a bölcsességgel, hogy „a svédekhez hasonlóan egyedülálló a nyelvünk és egyedülálló az észjárásunk.”
Valószínű, hogy még maga Orbán Viktor sem hiszi el ezt a sok maszlagot. Minden, amit ezekről a témákról előad, kezdve a NER-rel, szemenszedett hazugság. A magyar társadalom tagjai, éljenek külföldön vagy az „anyaországban”, politikai értelemben két részre szakadtak; sőt az orbáni rendszer még a „külhoni” és „külföldi” magyarok között is különbséget tesz. A „külhoniakat” - különösen, ha a Fideszre szavaznak - a keblükre ölelik, míg azokról az anyaországban született magyarokról, akik nyugaton dolgoznak, inkább elfelejtkeznének. Ki tudja, a külföldi tartózkodás mételye talán megfertőzte sajátos magyar észjárásukat, aminek következtében már egy kicsit másképpen látják a világot.
Ami pedig a gondolat szabad áramlását illeti, itt van egy friss idézet Orbán Viktortól. Szerinte „minden életszerűtlen ideát, zavaros gondolatot, idegen érdeket szolgáló tervet kívül kell tartanunk a határainkon”. Ez világos beszéd. Azt, hogy a fejlett technika mai világában miképpen fogja a magyar miniszterelnök ezt elérni, nem tudom. De a felsőbbrendű magyar észjárásnak nincs szüksége mások meglátásaira, különösen kritikájára, még akkor sem, ha ez egy „nemzettestvértől” jön. Igen, 2010. október 23-án ez a régi nyilas megszólítás is elhangzott Orbán szájából, de el is tűnt hosszú évekre; egészen 2018-ig, amikor Novák Katalin a külhoni magyar családok éve című programsorozat egyikében megint nemzettestvérekről beszélt.
Csakhogy vannak jó „nemzettestvérek” és vannak kártékonyak. Külföldön dolgozó, gyakran publikáló magyar származású politológusok a kedvenc célpontjai a rendszernek, és közülük is Charles Gati, akinek nem jelenhetik meg publikációja külföldön, vagy írása, illetve interjúja Magyarországon, hogy valamilyen megbízott elvtárs ne ragadna klaviatúrát, és elfogadhatatlan stílusban ne becsmérelné a világon mindenütt nagyra tartott politikai elemzőt.
Ez alkalommal egy a Washington Postban megjelent cikkről van szó, amit Gati Heather A. Conley-val, az amerikai külügyminisztérium egykori helyettes államtitkárával jegyzett. A cikk írói sajnálattal közlik, hogy az amerikai diplomácia, szakítva az eddigi távolságtartó hozzáállással, barátságosabb vizekre hajózik, és közelebbi kapcsolatok kiépítésével próbálja rávenni Orbán Viktort egy együttműködőbb hozzáállásra. Ez pedig nem más, mint appeasement, megalkuvás, ami - mint ahogy a 30-as években történtekből tudjuk - semmi jóra nem vezet. Éppen ellenkezőleg. Nem szabad feláldozni elveinket az illiberalizmussal szembeni konfrontáció elkerülésének érdekében.
Lehet ezzel az interpretációval egyetérteni, lehet vitatkozni vele, de Tóth Gy. László, aki a Magyar Időkben támadta meg a cikket, egyiket sem tette, arról nem beszélve, hogy a Washington Postban megjelent írásnak mindössze a magyar nyelvű összefoglalójából idézett, ráadásul az idézetei sem voltak pontosak. És az is valószínű, hogy félremagyarázott passzusai ideológiai célokat szolgáltak. A Népszava helyesen fordította az angol eredetit, amikor így adta vissza a következő mondatot: „Budapesten nagy többségben, vidéken erős kisebbségben vannak a nyugati típusú demokrácia hívei,” ami ugyebár azt jelenti, hogy mindent összevéve a magyarok többsége nem utasítja el a liberális demokráciát. Ehelyett Tóthnál azt olvassuk, hogy „vidéken nem szeretik a nyugat típusú demokráciát.” Kész. Ennél sokkal nyugtalanítóbb, hogy Tóth olyan szavakat ad a szerzők szájába, amit még nagyítóval sem lehet találni az eredetiben vagy a Népszavában megjelent összefoglalóban. Ilyen például a „fasiszta Budapest.” Mivel érdemben nem tud válaszolni a cikkre, egyszerűen kijelenti, hogy Gati „írásainak állításaival szinte lehetetlen vitába szállni, mert azok többnyire értelmezhetetlenek.” Hát így könnyű.
Mivel az a két-három sor, amit összeszedett, nem lett volna elég egy cikkre, Tóth úgy gondolta, hogy kicsit könnyebb dolga lesz azokkal az apróbb írásokkal, amelyeket Gati a Népszavának ír heti rendszerességgel. Gatiról például kitűnik, hogy egy szélső-liberális egyetemen tanít, és hogy a professzor „közvetett és közvetlen munkaadója” immár tíz éve folytat szellemi háborút Orbán Viktor ellen. Ki lehet ez a munkaadó? Számomra rejtély, de talán Tóth megmagyarázza majd. És ha már lepocskondiázta Gatit, akkor a „neokommunista szellemű” Népszava sem maradhat ki. Ebből „a szennylapból vigyorog ránk … maga Charles Gati.” Így a kifinomult tudós politológus, Orbán egykori bizalmasa.
Egy másik rövidebb cikkben már akadt valami, amibe beleakaszkodhatott. Itt ugyanis a téma Trianon volt. Ez Gati szerint is „elfogult, igazságtalan és rosszindulatú döntés volt,” és mi lenne, „ha egy magyar kormány - nem az EU fenegyereke, hanem őszinte jóakarója - megnyerné Berlin, Párizs, London, természetesen Bukarest, Pozsony és Belgrád, valamint Brüsszel jóindulatát egy átfogó autonómia-program érdekében?” Ez az álláspont alapjában véve nem áll messze az Orbán-kormány székely autonómiát támogató álláspontjától, de az „ellenséggel” egyetérteni nem szabad, ezért Tóth azt próbálja velünk elhitetni, hogy „ezt a sehova nem vezető, infantilis - minden történelmi tapasztalatot mellőző - álláspontot vallják a globalista-atlantista erők magyarországi zsoldosai.” Nem ezt vallják, hanem azt, hogy a határok nélküli Európai Unió fogja megoldani a nemzetiségi kérdést. Az a határok nélküli Európai Unió, amelyet Orbán Viktor már tíz éve próbál szisztematikusan tönkretenni, védve a nemzetállamok szuverenitását.
Tóth Gy. László ontja magából ilyen és hasonló cikkeket, amiket aztán könyvben ad ki évi rendszerességgel. Hogy van-e vevő ezekre a könyvekre, nem tudom eldönteni, de Tóth blogjának, amelyben természetesen a Gatiról szóló szösszenet is megjelent, mindössze 14 követője van. Ők eredetiben olvashatták a cikket, amelynek első két mondatát egyébként a Magyar Idők nem közölte. Ezek így hangzanak: "Charles Gati zsidó és magyar származású amerikai, de az is lehet, hogy magyar származású amerikai zsidó. Tevékenysége alapján inkább ez utóbbi."