Alföldi Róbert rendezett már musicalt az Átriumban, méghozzá óriási sikerrel. Az Őrült Nők Ketrece túl van már a több százas szérián. Az újabb dobás, a Chicago szintén az elevenünkbe vág. Számításról, korrupcióról, bűnről, a morál és a gátak eltűnéséről mesél. Az egész előadás rendkívül nyers, nyelvében trágár, talán kicsit túlzottan is. Nem finomkodik: a képünkbe csap. Tükröt tart, azt mondja: na, ebben éltek, mit akartok? Tessék ezzel szépen szembe nézni. Még akkor is így van, ha ritmusában, színpadi megoldásaiban és a dalok tolmácsolásában néhol lehet hiányérzetünk.
A nyers, képünkbe vágó hangvétel ellenpontjaként rögtön az elején, mint koferanszié, az est háziasszonya Hámori Ildikó jön be a színpadra. Félszegen, a színpadi szerepléstől lámpalázasan, mint egy tanár, aki vidéki haknit szervez és elkezdi mondani: „Két lány történetét meséljük el önöknek, akik... Nem könnyű elmondani, de valami olyasmiről van szó, olyan egyszerű dologról, hogy ők boldogok szeretnének lenni. Persze rögtön felmerül a kérdés: mit is jelent az, hogy boldogság. (…) valami olyan érzésről lehet szó, hogy az ember valahol a helyén van, éppen ott van, ahol kell és akkor, amikor kell... És amit tesz, az valahogy jól van téve. Hogy valahogy egybecsúszik az ember saját magával... meg esetleg azokkal, amik vagy akik fontosak neki.”
Ez az értekezés új elem az előadásban egyszerre közhelyes és mély. (Dramaturg: Ugrai István). Valahogy fontossá válik a produkcióban, többször is vissza is tér valamilyen formában. Ezért a vágyott boldogságért adunk fel ugyanis mindent. Morált, erkölcsi normákat, őszinteséget, a valóságérzékünket és sorolhatnánk. Aztán, mint ahogy a konferanszié további szövegében szerepel: az emberben kiskorában kialakul egy kép arról, mit is jelent a sikeres, boldog, szép élet. Aztán ehhez nem közelebb kerül, hanem egyre inkább távolodik tőle.” A főhőseinkkel is ez történik. Roxie Hart befutott, sikeres színésznő szeretne lenni, nem a periférián lébecolni. De ennek ára van, méghozzá súlyos ára. Az előadás elején meg is történik az üzlet; az alku következménye, a házasságszegő szemérmetlen aktus. Hogy aztán jöjjön a bűn, a gyilkosság – és minden, ami még jöhet.
Alföldi és munkatársai feldolgozásában a dalok és az értelmezés is Brechthez közelít. Kitekint az erkölcs és a társadalomkritika felé. Más kérdés, hogy a rendező dühe és kiábrándultsága is érzékelhető az előadásban. Roxie Hart (Sodró Eliza) itt egy olyan nő, aki az érvényesülés reményében semmitől sem riad vissza. Persze áldozat is, de közben nincs benne semmi gát. Csak az előretörés, a karrier, a siker számít és a közeg sem különb. Sodró már más előadásban is kitűnt tehetségével, most is mutat magából új színeket és a dalokkal is megküzd, de főleg színészileg erős a jelenléte. A vetélytárs Velma Kelly (Parti Nóra) próbál Roxie-val lépést tartani – mármint a karrierért folytatott harcban. Parti Nóra elegánsan, nagyvonalúan és sok energiával vesz részt ebben a versengésben.
Billy Flynn, az ügyvéd (Fekete Ernő), mint egy dörzsölt politikus, állandóan változtat és alkalmazkodik. Rálát és átlát, de csak a saját egója és nimbusza érdekli. Csarnóy Zsuzsa Morton Mamaként talán eggyel visszafogottabb a kelleténél, nem mindig hihető, hogy belülről ő mozgatja a szálakat. A többiek, illetve a zenekar és a tánckar mindent megtesznek, de valahogy egy elfogadható szinten belül marad a hatás. A koreográfia (Vári Bertalan) is többnyire a már másutt is látott elemeket ismételgeti. Az előadás vége azonban dermesztően elgondolkodtató. A két lány arról beszél: „Hiszen oly sokan elvesztették már a hazánkba vetett hitüket. Oly sokan nem tudják, milyen értékek mellett áll ki ez az ország. De mi magunk vagyunk az eleven példái annak, hogy milyen csodálatos hely a mi hazánk. És csak szeretnénk megköszönni ezt önöknek, akik olyanná teszik országunkat, amilyen!” És aztán felcsendülnek a Szózat dallamai.
