Hazánk kormánypárti médiumai csalódottságuknak adtak hangot amiatt, hogy a brüsszeli migrációs mini-csúcson az újdonsült olasz miniszterelnök is a menedékkérők arányos szétosztása mellett foglalt állást az EU országai közt. Holott nincs ebben semmi ellentmondás. Az egyébként populistának nevezhető római kabinet a rá nehezedő óriási nyomás alatt az egész kontinenst sújtó migrációs válság mielőbbi megoldására törekszik, míg az Orbán-kormány éppenséggel a bevándorlás miatti európai káosz és tanácstalanság elhúzódásában érdekelt. A szóban forgó brüsszeli találkozóról, melyen a visegrádi négyek nem vettek részt, úgyszólván dolguk végezetlenül távoztak a résztvevő állam- és kormányfők, reményt ébresztve a budapesti vezetésben.
Orbán Viktort egyetlen dolog motiválja, amikor rendre megtorpedózza a válság megoldására tett összeurópai kísérleteket. Miniszterelnökünk időben felismerte, hogy önnön politikai túlélésének zálogát jelentik a balkáni útvonal lezárása óta főként a Földközi-tengeren át tömegével érkező szerencsétlenek. Vissza kell mennünk az időben nyolc évet, ha meg akarjuk érteni a magyar kormányfő észjárását. Orbán autoriter vezetési stílusából adódik, hogy a fontos posztokra csaknem valamennyi szakterületen hozzá feltétlenül lojális, ám szakmai szempontból többnyire alkalmatlan személyeket helyezett. Ezen mamelukok hamar megmutatkozó dilettantizmusának komoly szerepe volt abban, hogy mélyrepülésbe kezdett a hazai gazdaság, a tönk szélére jutottak a társadalmi ellátórendszerek, járványszerűen terjedt szét a nyomor, a társadalmi mobilitás pedig gyakorlatilag megszűnt idehaza.
A magyar társadalom közvetlenül a migrációs válság kirobbanása előtt már felismerte Orbán adminisztrációjának inkompetenciáját; a sorozatban bekövetkező három kormánypárti vereség (Újpest, Veszprém, Tapolca) az időközi választásokon megfosztotta a Fideszt alkotmányozó többségétől, s előrevetítette „a nemzet miniszterelnökének” bukását. A bevándorlási hullám röviddel később azonban új helyzetet teremtett. Az Orbán Viktor által kijátszott „migránskártya” Jolly Jokernek bizonyult; a kormányfő a félelem- és gyűlöletkeltés révén újból megerősítette belpolitikai pozícióit és legitimitását, s minden eddiginél magabiztosabbnak mutatkozik.
Ha belföldön gyakorlatilag nem is maradt Orbánnak komolyan vehető ellenfele, a nemzetközi porondon annál inkább. Immáron nem csupán az EP liberális, illetve szociáldemokrata frakciójából kap esetenként heves bírálatokat, hanem az Európai Néppártból is kifelé áll szekerének a rúdja. Stratégiájának lényege: permanenssé tenni a menekültválságot, hogy a jövő évi európai parlamenti választásokon szignifikánsan megerősödjenek a populisták, akiknek nem áll majd érdekében a 7-es cikkely szerinti eljárás megindítása a jogállamot lebontó Orbán-kormány ellen. Az „Orbán-Salvini tengely” eltörése a brüsszeli mini-csúcson azonban arról tanúskodik, hogy már potenciális szövetségesei is felismerték: hazánk miniszterelnöke a megoldás keresése helyett a zavarosban halászik.
