Hetente az Echo TV egyik vitaműsorában (Angard) egy liberális elemzővel próbáljuk nemcsak felvenni az elemzői és (nyelv)politikai küzdelmet a másik oldalon ülőkkel, hanem egyúttal eleget tenni annak a minimális intellektuális kötelezettségnek is, hogy megismerjük a politikai ellenfél logikáját. Nem állítom, hogy ilyenkor nem sérül a politikai elemzői integritás, de a politikai elemzés a NER-ben eleve olyan szintű értékmentességet és fegyelmezettséget kívánna meg, amilyen egy vitaműsorban, ahol az egyik szemben ülő a Magyar Idők főszerkesztője, szinte kivitelezhetetlen.
Számos esetben így nem is törekszünk erre, ha pedig mégis, úgy egy-egy „pozitivista“ megjegyzésünk után azonnal felhorkan a közösségi médiában a Közéleti Antiorbánista Értelmiség: „már te is ?!“. De ahelyett, hogy azzal foglalkoznánk, mit gondol mások politikai-erkölcsi integritásáról az évek óta egyetlen célnak élő, önéletrajza számos elemén lazán túllépő morális jakobinus értelmiségi, inkább érdemes átgondolni, milyen (politikai) céllal ül be az ember a stúdióba.
A műsor legkellemetlenebb percei nem azok, amikor egy-egy Németh Szilárdtól vett mondatra kell reflektálni értelmesen (az csupán kihívás), hanem amikor az ellenzéki (értelmiségi) ötletbörze újabb, már megszületése pillanatában lejárt szavatosságú, leginkább a politikai tehetetlenséget és meggondolatlanságot tükröző megoldásjavaslatára kell úgy reagálni, hogy abból ne a politikai (diszkurzív) mező túloldalán ülők jöjjenek ki győztesen. Ilyen volt legutóbb az EP-választás bojkottja (Ungváry Krisztián vetette fel) és a közös, de Jobbik nélküli ellenzéki EP-lista kérdése. Jelen írásomban csupán az utóbbival foglalkozom, tekintve, hogy előbbihez nem tartózkodtam még eleget a tűző napon.
Az utóbbi ötletet az MSZP új választmányi elnökétől, Kunhalmi Ágnestől hallottam először egy konferencián: úgy vetette fel mindezt, hogy semmilyen stratégiai megfontolást nem rendelt mellé. Ha létezik arányos választás, akkor az EP-választás az, és bár számos specialitása miatt csak óvatosan jelenthető ki, hogy a pártok valós erejét reprezentálná, a verseny lehetősége ettől függetlenül adott, és a kisebb pártok nem járnak rosszul a 21 mandátum arányos elosztásakor.
Jóllehet, az MSZP ma minden lehetséges megméretéstől tart, egyelőre kevés esélye van arra, hogy belátható időn belül elveszítené a harmadik „legnagyobb“ párt státuszát. Ugyanakkor érezhető a bizonytalanság a tekintetben, hogy vajon meddig fenntartható annak látszata, hogy az MSZP referenciapont a baloldali-liberális ellenzéki térben. Négy éve éppen annyi mandátumot szereztek a szocialisták az EP-választáson, mint a DK (21-ből négyet, ami megint nem a közös lista melletti érv), s nyilván valamelyest eltakarná a párt aktuális krízisét, ha létrejönne egy közös ellenzéki lista.
A választópolgár számára nem tisztázott és nem is érthető, hogy a minden, nyilvánosan ismertetett stratégiai megalapozottság nélküli ötlet hogyan kivitelezhető, azaz miként egyezkedik Tóth Bertalantól Szél Bernadetten át Fekete-Győr Andrásig az ellenzék a lista helyeiről. Ez pedig elégséges érv is amellett, hogy egy arányos választás (amelyen például magyarországi listákra nem szavazhatnak a határon túli magyarok) alkalmával hagyjuk, hogy a pártok az elemi logika alapján járjanak el, azaz ne csak versenyezzenek a Fidesszel, hanem különböző Európa- (így részben Magyarország)-víziók bontakozzanak ki.
Merthogy azt illetően messze nincsen konszenzus – leszámítva az orbáni „nemzetállamok Európájának“ elutasítását –, hogy milyen Európában éljünk. A magyar liberalizált baloldal Európa-képe eleve számos tekintetben egy képzelt Európa, a DK-s Európai Egyesült Államoktól kezdve az Ujhelyi István-i uniópártiságon át a technokrata, a meritokratikus elit Európáját hirdető Momentumig terjed a paletta. Ugyanakkor az LMP éppen ezekkel az uniós (eszmei) automatizmusokkal szemben foglal állást: erőteljesen elkötelezett a föderális, nemzeti szuverenitást negligáló Európa-modellel szemben.
Ne legyen illúziónk, egy közös – Jobbik nélküli – ellenzéki lista ötlete nemcsak a fentiek figyelmen kívül hagyásáról szól, hanem a konstruktivitás látszatáról, annak felmutatásáról és hirdetéséről, hogy “az én pártom a legelkötelezettebb az együttműködésre”. A szavazók – számos esetben indokoltan és helyesen – igénylik a legszorosabb együttműködést, és ez minden olyan választás esetén szükséges is, amelynek Orbán-rezsim „megmozgató“ jellege van. Ha az arányos EP-választás alkalmával az ellenzék külön-külön jól szerepel, az uniós színtéren erősíthetik azokat a frakciókat, amelyek szemben állnak az orbáni politikával. Arra viszont, hogy egyetlen lista esetén – illetve a Jobbiké mellett – az ellenzék jobban szerepelne, semmilyen garancia nincsen, nem beszélve a „kicsiket” segítő arányosítási szisztéma előnyeiről.
A közös EP-lista olyan gondolat, melyhez hasonlókhoz évek óta hozzászokhattunk: cél van, de az odavezető út nem létezik. S amíg ez így marad, addig könnyű lesz az Echo Tv-ben G. Fodor Gábornak és Gajdicsnak lenni.
