Az élő fába is beleköt a drogériatulajdonos Hammerschmidt úr a Mohácsi János által rendezett Illatszertár című darabban, a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadásában, ami a Pécsi Országos Színházi Találkozón elnyerte a közönség díját. Szó mi szó, imádták a nézők. Amúgy én is. Érzékeny játék, romantikusan áradó, nem megy nagyon mélyre, de azért megmutatja a megtépázott emberi lelket, nosztalgikus, békebeli világot ábrázol, amiben ott a békétlenség is, a nyughatatlanság, a boldogságkeresés, a látszólagos kiegyensúlyozottság mögött a zaklatottság.
László Miklós keserédes vígjátéka a magyar darabok közt ritka karriert futott be; az 1937-es ősbemutatója helyszínétől, a Révay utcától, onnan, ahol a Centrál Színház van most, eljutott egészen Hollywoodig, és háromszor is megfilmesítették. A Centrálban egyébként Puskás Tamás direktor a saját intenciói szerint néhány éve nagy sikerrel műsorra is tűzte. Emlékezetes még Benedek Miklós - aki jelentős szakértője ennek a korszaknak - a József Attila Színházban évtizedekkel ezelőtt színpadra állított verziója.
Mohácsi, testvérével, Istvánnal együtt belenyúlt az Illatszertárba is, de közel sem olyan drasztikusan, mint az esetek többségében. No, jó, azért azt nem bírja ki, hogy amikor a Horváth László Attila által játszott drogériatulajdonos rájön, hogy a felesége az üzlet egyik nála jóval fiatalabb dolgozójával csalja, és ettől kikészül, rosszul lesz, földre huppanva elájul, ne generáljon egy némi töréssel-zúzással is járó, már-már drasztikus tömegverekedést, amikor valamennyi színen lévő fölhergeli magát, és elönti a löttyös indulat. Néhány parfümös üveg, fogpaszta, ez-az áldozatul esik, de a berendezés marad, és egymást sem verik véresre, a ruháikat nem szaggatják cafatosra a szereplők, mint például Mohácsi egy másik rendezésében, a Bolha a fülbe előadásában tették a Radnóti Színházban. Mondanom sem kell, hogy egyetlen Feydeau-bohózatban sincs ilyen vehemens bunyó, Mohácsinál azért van, mert a szerzőnél tovább gondolja, hogy bizonyos szituációkban milyen tébolyult mértékben felmehet az emberekben a pumpa, mennyi vér tolulhat az agyukba, és ettől mennyire agresszívvá válhatnak. De ezúttal a teljes berendezés marad.
Kár is lenne érte, mert Khell Zsolt felépít szinte a maga realitásában egy muzeálisan szép, veretesen fából készült, elegáns drogériát, majdnem realista módon, esküszöm, olyan, hogy csaknem megszólal. Semmi stilizáltság, elemeltség, művészi absztrakció. Remete Kriszta jelmezeire ez ugyanígy vonatkozik, ugyancsak elegánsak, hangsúlyosan korhűek, frissen vasaltak, egyetlen farmer nem sok, annyi sem tűnik fel a színen. Lehet a látványban elaléltan, nosztalgikus sóhajok közepette gyönyörködni.
Közben egyfolytában azt érzékeljük, hogy mégsem mesebelien idillikus a béke. És ehhez Hammerschmidt megadja az alaphangot. Horváth László Attila, aki el is nyerte a színészzsűri legjobb férfialakításért járó díját, megmutatja, ahogy türtőztetni igyekszik magát, kezdetben csak kicsit emeli meg a hangját, aztán ez a hang elbizonytalanodottan remegővé válik, a gesztusok hevesen kapkodóvá lesznek, az arc fenyegetően eltorzul, mintha egy fenevad készülne támadásra. Ennyi László Miklósban azért már nincs, ő kellemesebb szerző ennél. A vaddá váló ordibálás mögött már ott van Mohácsi, még akkor is, ha ezúttal olyan nagyon ő sem lépi át a kellemesen szórakoztató, végtelenül profi produkció kereteit, de azért nem bírja ki, hogy ennek határait ne feszegesse, és persze ne hozza ki a színészekből a maximumot.
Ott van például a legidősebb eladót, Sipos urat alakító István István. Érzékletessé teszi a jókora életismeretből eredő tapasztalatát, segítőkészségét, de megalázottságát is, a "ne szólj szám, nem fáj fejem" mentalitását, ő aztán nem zsörtölődik, semmiképpen nem protestál semmi ellen. Sőt, ha nem ő a hibás, akkor is bocsánatot kér. Megúszásra játszik, nyilván rájött, hogy így lehet fennmaradni a vízen. És ez tulajdonképpen tragikus, ha nincs is a darabban gyomorszájon rúgó tragédia, és nincsenek is nagyszabású hősök, de kisebb fajta tragédiák azért szépen adagolva sorjáznak.
Ha belegondolunk, olyan hú, de nagyon boldog ember, akivel madarat lehetne fogatni örömében, nem is dolgozik az illatszertárban. Mindenki benne van a hétköznapok taposómalmában, gürizik, kapkod, levezetésként kicsit diskurál, intrikál, aztán jön a következő nap, majd az utána következő, ugyanígy és ugyanígy. Ez lényegében egy taposómalom. Ebből kellene valahogyan értelmes és szép életet kiragyogtatni, ha már megalkuvások nélkülit nem is lehet.
Komikus és ugyanakkor megható a szerelmi szál, ahogy a már lassacskán negyvenes évei felé járó agglegény-eladó, Asztalos úr, Horváth Sebestyén Sándor megformálásában, és az általa örökösen zrikált Balázs kisasszony, Széles Zita alakításában, leveleik útján egymásba habarodnak, nem tudván, hogy írásban jó ideje attól olvadnak el, akivel nap mint nap haragszomrádot játszanak.
Persze így aztán vannak félreértések, helyzetkomikumok - végig lehet nevetni az előadást. De közben mégis rendszeresen adódik egy kis kesernyés szájíz, ironikus felhang, mindig van valami ellenpontozás. Asztalos úr és Balázs kisasszony persze végül egymáséi lesznek, suba subához, guba gubához. Hammerschmidt úr is visszatér kiátkozott feleségéhez, némi megalkuvás alapon, idős ő már, nem is nagyon tehet mást. Meg hát szereti is, mit lehet tenni, az istenfáját! A kissé felborzolódott víztükör elsimul. Csörgedezik minden tovább, ahogy eddig. És azt is lehet sejteni, hogy megcsalás is lesz újra...
Az egész színészcsapat, az említetteken kívül, Gulácsi Tamás, Szabó Márta, Horváth Margit, Fellinger Domonkos, Horváth Viktor, Gyuris Tibor, Tóth Károly nagy elánnal, jókora kedvvel, remek összmunkával vesz részt a produkcióban.
Üde, friss, humorral teli, érzelemdús produkció a végeredmény. Ahogy egy kollégám mondta, "jutalomfalatka" a POSZT-on közvetlenül az Illatszertár előtt látható, búskomoran vontatott, nehezen végigülhető, unalmas előadás után.
