Hatvan éve, 1958. június 16-án hajnalban küldték bitófára Nagy Imre miniszterelnököt és (bűn?)társait a Kozma utcai börtön Kisfogházának melléképületében, amelyet kifejezetten erre a célra emeltek.
62 éves volt. Egy megroggyant, lesoványodott, megtört öregember. Mindenki Imre bácsija. Aki még ekkor is éles elmével volt megáldva. És aki Vida bíró szemébe merte mondani: "Kegyelmet nem kérek!" Furcsa érzés: most vagyok 62. Én sem kérek kegyelmet a múlttal szembeni folytonos harcomban. Előbb-utóbb úgyis találkozunk.
A múlt szövevénye
Azt kérdi minap az egyik leányom, a 17 éves Lili: "Apa, elő tudod kotorni a régi írógépedet, amin anno a cikkeidet írtad?" Elcsodálkoztam, minek a mai világban írógép! Hisz ott a számítógép, a laptop, a tablet. De végül is eleget tettem kérésének és felbaktattam a padlásra. És ott volt az a rengeteg doboz, telepakolva mindazzal, ami a múlt szövevénye. Indigóval készült kéziratok másolatai.
Aztán felhívnak telefonon: iderepülne Berlinből a Freie Universität kutatója, hogy interjút készítsen velem, a Nagy Imre újratemetéssel és a rendszerváltással kapcsolatban. Egy órát kért. Kettő lett belőle. Felkavaró volt. Rájöttem: mindig mindennek van következménye.
1956-ban születtem. A Frankel Leó utcában laktunk. Apámnak ott volt úri szabósága, több segéddel. Szerettek a galérián lévő műhelyben elidőzni régi katonatársai, akikkel együtt szolgáltak a Várban, Horthy közvetlen közelében. Apám az 1945. februári kirohanáskor úgy döntött, ő nem fog rohanni, inkább a Vár túlsó végén lesétálni. Magával vitt Horthy íróasztaláról egy AEG márkájú sárgaréz propelleres ventilátort is, hogy ez még jó lesz valamire. (Ma is megvan!). Egy éve vásárolt arany karikagyűrűjébe került, hogy a Dunán egy csónakban átjusson a túloldalra, Pestre, ott várta újdonsült felesége a Szondi utcában. Szerencséje volt. Nekünk is. Így lettünk mi, a nővérem és én.
Katonatársaival folyton politizáltak, osztották az észt, persze rendre jöttek a (mű)bőrkabátosok, akik először a házmesternél kérdezősködtek, aztán minálunk kutakodtak. Többször is. Akár Mindszenty hercegprímást, apámat is valutázás vádjával ítélték el a Fő utcai törvényszéken, ott ahol később Nagy Imréék is raboskodtak, és ahol a tárgyalásuk is zajlott titokban, és ahol az alagsorban az Igazságügyi Orvostani Intézetben a kivégzettek azonosítása is megtörtént a kihantolás után és az újratemetés előtt.
1956. október 23-án délután a szabóműhely ablakából látta apám a sokasodó, vonuló tömeget. Felkapott engem, belecsavart egy kék pokrócba, és kivitt karjába szorítva a Bem térre, hogy lássam, amit láthatok.
Láttam. És soha nem felejtem el.
De ugorjunk az időben. KISZ-ajánlás híján (én voltam az osztályban az egyetlen, aki nem rendelkezett igazolható KISZ-tagsággal), és mivel időközben disszidált hárfázó nővérem, esélyem sem volt továbbtanulni. Eredetileg zenei pályára készültem, mert abban – véltük – nincs politika. De "elromlott" a kezem. Igazából írni akartam: verseket, novellákat, regényeket. Bekopogtattam a Lapkiadó Vállalathoz, ahol pár próbálkozás után végül is a Magyar Nemzetnél kötöttem ki. Még gyakornok sem voltam, amikor már kolumnás sorozatom lett a lapban: "Középnemzedék" címmel.
Írtam erről, arról. amarról. Mígnem apám, aki temetőjáró ember volt - ősszel szerette nézegetni a sírokon a neveket, a feliratokat, meg hogy ki, ki mellett nyugszik -, arra ösztönzött, derítsem ki, hol vannak a kivégzettek elföldelve. Ugródeszkát az jelentett, hogy 1988. december legvégén, a Straub F. Brunó akadémikus által vezetett Elnöki Tanács 120 embert mentesített 1956-os cselekményük hátrányai alól. "Mi az ördög?" - kérdeztem magamban. Hát van annál nagyobb hátrány, ha valakit felkötnek és még azt sem tudni, hol földelték el?
Semmi kapcsolatom nem volt a demokratikus ellenzékkel, 1989. januárjában mégis elkeveredtem Halda Alízhoz, későbbi SZDSZ-es országgyűlési képviselőhöz, hegyvidéki kis lakásába. A Nagy Imre-perben kivégzett újságíró, Gimes Miklós egykori szerelme hozott 'képbe": mit, hol, merre kellene keresni. Gyenes Judit volt a következő állomás, a VII. kerületben: a szintén kivégzett Maléter Pál özvegye. Ekkor vettem a bátorságot és egy kölcsön Zastavával kifurikáztam az Új köztemető Isten háta mögötti, legtávolabbi bal sarkába egy hepehupás, járhatatlan úton. Le kellett állítanom az autót, hogy megússzam a tengelytörést. Gyalog folytattam a megfagyott sárban, hóban. Akkor vettem észre, tisztes távolságtartással egy rendőrautó követ. Na, gondoltam, még csak ez hiányzott. Senki sem tudja, hogy ide készültem. (Akkor még nem volt mobiltelefon.) Egyedül a vakvilágban. Tapogatódzom az ismeretlenben. De megtaláltam, amit kerestem. Egy moha lepte sarokkövön volt kiírva: 301.
Azon túl elképesztő dzsumbuj. Több száz gidres-gödrös jeltelen sír, dudva. muhar, zúzmarával borítva. Korhadt törpefák, bokrok. Egy rozsdás kereszt, felirat nélkül. Sejtettem, emberek maradványain sétálgatok. A távolban betonkerítéssel határolva.
Rosszul lettem. Menekültem.
Az első két írás
Két cikk lett belőle. Amikor leadtam, azt kérdezte a rovatvezetőm, Szényi Gábor: "Megőrültél?" Öt szerkesztő olvasta el, majd leküldték a nyomdába. Kiszedették ólomból. A kézbesítő, Józsi bácsi hozta izgatottan a "kutyanyelvet". Az akkori főszerkesztő, Soltész István, Kádárné, Mária néni kegyeltje, váratlanul "betegszabadságon" volt éppen. De pont akkor toppant be a szerkesztőségbe, amikor az asztalomon maradt a kutyanyelv. Hát, te min dolgozol? - kérdezte hűvös távolságtartással és hátra tett kézzel, jelezvén, semmi köze hozzá. Aztán elvonult. Hetek óta ki volt már szedve a szöveg ólomban, s lapult a nyomdában egy tálcán. De terjedt kutyanyelveken. Csak az nem olvasta el, aki nem akarta. A nyomdászok igen.
A feloldó zárat az jelentette, amikor Pozsgay Imre államminiszter, Grósz Károly MSZMP-s főtitkár háta mögött (= davosi fórum), a 168 Órában bejelentette: ’56-ban nem ellenforradalom, hanem népfelkelés történt. Punktum!
Na, akkor megállt a kés levegőben. Később Pozsgayval többször is átbeszéltük ennek pontos körülményeit. Nemsokára a cikkem is megjelenhetett. Rideg, fagyos csönd volt a fogadtatása a szombati számban közzétett első résznek; Kegyeleti kegyelem volt a címe. Elkövetkezett a hétfő. A Kossuth Rádió reggeli lapszemléjében szinte az egész Végtisztesség cikket beolvasták. Abban az akkori börtönparancsnok és a Fővárosi Temetkezési Intézet főigazgatója szerepelt. Utóbbi, Balázs Atilla elszólta magát: pontosan tudják, ki hová van eltemetve.
Ebből órákon belül országos botrány, politikai földrengés kerekedett. Ügyvédekkel felvértezve csörtetett be a temetőigazgató a szerkesztőségbe: az asztalt csapdosva jelentette ki, ő nem nyilatkozott senkinek, hazudik a lap. Délutánra behívattak engem is. Magyarázzam meg, miként keveredtem tévhitbe, mert rendkívül kellemetlen helyzetbe került a lap, amelyet felültettem, perrel fenyegetik. És ez tűrhetetlen! Ott álltam Tóth Gábor főszerkesztő-helyettes előtt, a szőnyeg szélén. De addigra már egy egész bizottság verbuválódott önkéntesekből az "ügy" kivizsgálására. "Na most rúgnak ki, páros lábbal!" – tépelődtem magamban.
Majd támadt egy ötletem: ugyanis egy házilag készített, tesztelésre ajándékba kapott szerkezettel, amelyet csak rá kellett cuppantani a telefonkagylóra, magnókazettára rögzítettem az egész beszélgetést. Harmadnap a dadogással, hebegéssel teli szöveget szó szerint közölte a Magyar Nemzet. Országos botrány kerekedett belőle! Biztonsági okokból több másolatot is készítettem, embereim elrejtették őket. A Műegyetem felkínálta, hogy hitelesíti hangminta alapján. De erre már nem volt szükség. A temetőigazgatót azonnali hatállyal leváltották. A lapom fellélegzett, én megmenekültem.
Ezt követően átszakadtak a hallgatás gátjai, mindent elöntött az ár: levelek százai érkeztek a szerkesztőségbe, amelyeket már egy óriási kartondobozban kellett tárolni, és a levelezési rovat munkatársai segítettek elolvasásukban/közlésükben. Folyton csörögtek a telefonok, zűrzavar alakult ki, de felpezsdült az élet! Rájöttem: kinyomtam valamit a tubusból és már nem lehet visszaszuszakolni. Egyre-másra szakadtak rám az információk: azzal szembesültem, hogy folytatni kell. Ez a feladatom.
Nyomultam cikkeimmel
Mégis úgy éreztem, gúzsba kötve, egy helyben toporgok. Aztán jó hét elteltével felhívott az egykori halálraítélt, Mécs Imre, akinek arról volt tudomása, hogy könnyű azonosítani a kivégzetteket, mert mindegyikük lábára egy számmal ellátott alumínium biléta került. Ezen a nyomon kell elindulni, sugallta.
Megadta egykori rabtársa elérhetőségét, aki házimunkásként a "halálsoron" serénykedett. Megkerestem. Beszédesnek bizonyult. Bár eleinte felét sem hittem, amit mond. De elvezetett a Kozma utcai fegyház börtönőr-lakótelepére, ahol akadtak még "ismerősei". Útbaigazításuk alapján végül is a Ferihegyre vezető út egyik mellékutcájában ráakadtunk arra a smasszerre, aki épp akkor volt őrségben a siralomcelláknál. Az egyikben Nagy Imre, a másikban Maléter és Gimes. Nyitott rács. Ő meg középen egy hokedlin. Egyfolytában a kerítést markolászta, be ugyanis nem engedett. Elharapott szavaiból kiderült, mi történt az utolsó órákban, 1958. június 16-án. (De ezt már megírtam a 168 Órában.)
Sorra felkerestem a kivégzettek hozzátartozóit, így Szilágyi József, Losonczy Géza hátramaradottait is. Mindenki elregélte a saját történetét, s küzdelmét a hatósággal, hogy visszakaphassa a földi maradványokat, és megadhassa a végtisztességet szeretteinek.
Ahogy nyomultam cikkeimmel előre, sok bátorítást, aggódó telefont kaptam. Egy elhárító tiszt arra figyelmeztetett, hátra az agarakkal: soha ne közlekedjek egyedül, ne álljak a járda szélére, a metró peronjára. Asztalszomszédomat a szerkesztőségben váratlanul lecserélték a gazdasági rovatból "áthelyezett" újságíróra, aki attól kezdve mindig felkapta az orrom elől a telefont, megkérdezte, ki keres, majd mindent "lekönyvelt", és buzgón jegyzetelt.
A nyilvánosság jelentette személyes biztonságomat. Eközben a Magyar Nemzet példányszáma 125 ezerről 175 ezerre kúszott fel. Az emberek egymás kezébe adták az újságot, amelyet még legalább négyen-öten elolvastak. Minden napra jutott valami "csemege". Új információ. És minden nap egy lépéssel a Németh-kormány előtt jártam. Többet tudtam, mint amennyit ők el akartak árulni.
Előbb-utóbb megtaláltam Rainer M. János történészt, aki halotti anyakönyvi adatokból bogarászva összeállította a kivégzettek kezdetleges listáját. Nyilvános sürgetésemre a kormány is előrukkolt a magáéval: volt benne háborús bűnös, köztörvényes, rabló és gyilkos is. Amit aztán az újratemetésre alaposan le kellett fésülni.
Külön kalandnak bizonyult rálelni Nagy Imre leányára, Erzsébetre. Sosem vette fel a telefont, e-mail, sms pedig még nem létezett. Aztán valaki megsúgta: kétszer kell megcsöngetni, s a harmadikra felveszi. Rendkívül bizalmatlan volt, aggályoskodó. Akkor még nem láttam át, mennyire meggyötörte a sors. Nehéz volt szóra bírni, végül is sikerült.
Kelenföldi otthonában fogadott, egy tízemeletes lakótelepi lakásban. Nehezen nyílt meg. Néha már kinyílt az ember zsebében a bicska. Aztán mégis megkedvelt és a második alkalommal már dőlt belőle a szó. Mindent diktafonra rögzítettünk. Kikötötte, a javítások átvezetése után is látni kívánja a kéziratot, és csakis az kerülhet leadásra, amit jóváhagy. Így is lett. Két részben jelent meg az interjú, amiben kitálalt, és világsajtó nem volt rest felkapni.
Ettől kezdve számára én jelentettem a biztonságot, azt hogy nem verik át. Ragaszkodott hozzá, jelen legyek, amikor a csontok azonosítását követően közlik vele a (vég)eredményt. Láttam Nagy Imre exhumált koponyáját kitéve az íróasztal sarkára. Fogpótlása volt a megtéveszthetetlen azonosító jel. Eltökélte, az újratemetéskor apja ne díszsírhelyre kerüljön, hanem vissza oda, ahol megtalálták, a forradalmárok közé.
Arccal a föld felé
"Tudtam, hogy megtalál!" – nyugtázta a BM ezredese, amikor egy szép napon, május végén felhívtam telefonon. Pajcsics József volt az, aki Grósz Károly utasítására a Nagy Imre-perben kivégzettek sírjait volt hivatva pontosan megtalálni 1988 derekán. Engedélyt kért, és láss csodát kapott. A Gyorskocsi utcában találkoztunk. Három rácsos ajtón be, aztán megint három. Duba Béla, a kövér szerkesztőségi sofőr, az autóban várakozott: az volt a feladata, ha egy órán belül sem kerülök elő épségben, azonnal értesítse a lapvezetést.
Pajcsics kitálalt. Szavaiból kiderült, a kihantoláskor még inkognitóban volt, nem mondhatott semmit, csak megmutatta, hol kell ásni. De most már beszélhetett és beszélt is. A hajnali kivégzés után Nagy Imrééket kátránypapírba burkolt, dróttal átkötözött deszka "koporsókban", a börtön udvarán rejtették el, mindenféle limlomot, kacatot hordva föléjük, mintha sürgős lomtalanítás zajlott volna. Maléternek eltörték a lábszárcsontját, mert szálfa magas termetével nem fért bele a hevenyészett tákolmányba. Két év elteltével, egy éjjelen átsurrantak a koporsókkal a szomszédos Új köztemetőbe, és a 301-es parcellában, az előre megásott két (!) sírhelyre lapátolták el őket. Az egyikbe, a hivatalos könyvelés szerint Borbíró Piroska (= Nagy Imre) került, a másikba szintén álnéven Maléter és Gimes egymásra téve. Arccal lefelé. Utolsó bosszúként. (Évekkel később egy interjúban részletesen elmondtam az ÉS-ben.)
Mindezt az újratemetés előtt egy héttel közölte a lap. Teljes volt az általános megdöbbenés. Meg a mindent átható félelem. Az MTI piros csíkos belső hírlevele is óvatosságra intett. Mint utólag, a Történeti Hivatalban megtudtam, az összes Hősök tere közeli telefonfülkében lehallgató készüléket helyeztek el. Én személy szerint a riadóztatott, felfegyverzett munkásőröktől tartottam leginkább. Szerencsére, szerencsénkre nem dördült el lövés. Mindenesetre: az egy évvel korábban született Orsi leányomat és az anyját lemenekítettem Tihanyba, az újságíró üdülőbe. Az akkori TIB és az MDF megszűrte, hogy ki koszorúzhat. Lapunk nevében Pethő Tibor, Csatár Imre és jómagam róttuk le kegyeletünket.
Július 6-án szakadt az eső, taxiban ültem, a Nagy Imre rehabilitációs tárgyalásra igyekeztem a Legfelsőbb Bíróságra. Jócskán késésben voltam már, amikor az autórádióban bemondták: "Meghalt Kádár János!"
Sorsszerű, akár egy görög tragédiában. Beértem a terembe és csak én tudtam, amit többiek nem. Ráírtam egy cetlire a hírt és odanyújtottam Nagy Erzsébetnek. Ő továbbadta. Keringett a papírcédula. Egymáshoz hajoltak az emberek, egymás fülébe súgtak, morajlott a tömeg. Félbe kellett szakítani a tárgyalást!
Örülök, hogy szikra lehettem.
A 301-es parcella sorozata még tíz évig folytatódott, mert újra és újra találtam elvarratlan szálakat. Megtaláltam Kovács István vezérőrnagyot, aki háromrészes cikkben mesélte el a tököli "kiruccanás" részletes történetét, Mindszenty hercegprímás testőrét, aki felkísérte felsőpetényi házi őrizetéből a bíborost a budai Várba, felkutattam azt az embert, aki a legtöbbet ült ’56-ért, és azt, akit legutoljára ítélték el, amikor már jöttek kifelé a többiek. Én írtam meg először a 18 évesen kivégzett Mansfeld Péter történetét, élete eseményeinek színterei többször is metszették enyéimet. Egykori "bűntársait" is, a Bem mozival szemben, a Posta fölötti kitört ablakú lakásban: az éhenkórászokat Göncz Árpád ette.
Kaptam érte MÚOSZ nívódíjat, kitüntetett az akkori köztársasági elnök, Göncz Árpád, aki maga is megszenvedte a rács mögötti éveket, a váci börtönsztrájkot Bibóval. Meggyőződése volt: az újratemetés a rendszerváltás alapkövét jelentette. És sikerült újrafaragtatnom a 301-es emlékmű hibás, túlméretezett névsorát is.
Az ember nem felejt
Megértettem mi volt ’56: az ember személyes küzdelme, szerencsés találkozásként összekapaszkodva másokéval. Ez jelenti az erőt. Ilyen csak egyszer fordul elő egy évszázadban. Nem kell diktatúra. Nem kell zsarnokság. Nem kell túlhatalom. Nem kell kétharmados többség. Nem szabad megvárni, míg lejáratott régi és újdonsült politikusok, önjelölt akrobaták kilopják szánkból a "sajtot", újraírják ’56 eseményeit, kiforgatják valóságából, s elkezdik Nagy Imrét kiradírozni a történelemből. Igyekeznek még az árnyékát is eltüntetni.
Ismerős.
A forradalom 60. évfordulója óta sokan szervezetten serénykednek azon, hogy újraírják ’56-ot. Pedig a múltat nem lehet megváltoztatni, csak a jövőt. Mert oda van ragasztva, varrva, betonozva, az emberek tudatában. Az utókor számára. Én is elmondtam gyermekeimnek, amit tudok. És megtanulták mind az öten. Majd ők is elmondják valakinek, valamikor. Mert hiába vakolják újra és újra akár több rétegben is a múltat, a vakolat alatt megmarad a megrendíthetetlen igazság: fehéren, feketén. Az ember nem felejt.
Hatvan éve, 1958. június 16-án hajnalban küldték bitófára Nagy Imre miniszterelnököt és (bűn?)társait a Kozma utcai börtön Kisfogházának melléképületében, amelyet kifejezetten erre a célra emeltek.
62 éves volt. Egy megroggyant, lesoványodott, megtört öregember. Mindenki Imre bácsija. Aki még ekkor is éles elmével volt megáldva. És aki Vida bíró szemébe merte mondani: "Kegyelmet nem kérek!" Furcsa érzés: most vagyok 62. Én sem kérek kegyelmet a múlttal szembeni folytonos harcomban. Előbb-utóbb úgyis találkozunk.
A múlt szövevénye
Azt kérdi minap az egyik leányom, a 17 éves Lili: "Apa, elő tudod kotorni a régi írógépedet, amin anno a cikkeidet írtad?" Elcsodálkoztam, minek a mai világban írógép! Hisz ott a számítógép, a laptop, a tablet. De végül is eleget tettem kérésének és felbaktattam a padlásra. És ott volt az a rengeteg doboz, telepakolva mindazzal, ami a múlt szövevénye. Indigóval készült kéziratok másolatai.
Aztán felhívnak telefonon: iderepülne Berlinből a Freie Universität kutatója, hogy interjút készítsen velem, a Nagy Imre újratemetéssel és a rendszerváltással kapcsolatban. Egy órát kért. Kettő lett belőle. Felkavaró volt. Rájöttem: mindig mindennek van következménye.
1956-ban születtem. A Frankel Leó utcában laktunk. Apámnak ott volt úri szabósága, több segéddel. Szerettek a galérián lévő műhelyben elidőzni régi katonatársai, akikkel együtt szolgáltak a Várban, Horthy közvetlen közelében. Apám az 1945. februári kirohanáskor úgy döntött, ő nem fog rohanni, inkább a Vár túlsó végén lesétálni. Magával vitt Horthy íróasztaláról egy AEG márkájú sárgaréz propelleres ventilátort is, hogy ez még jó lesz valamire. (Ma is megvan!). Egy éve vásárolt arany karikagyűrűjébe került, hogy a Dunán egy csónakban átjusson a túloldalra, Pestre, ott várta újdonsült felesége a Szondi utcában. Szerencséje volt. Nekünk is. Így lettünk mi, a nővérem és én.
Katonatársaival folyton politizáltak, osztották az észt, persze rendre jöttek a (mű)bőrkabátosok, akik először a házmesternél kérdezősködtek, aztán minálunk kutakodtak. Többször is. Akár Mindszenty hercegprímást, apámat is valutázás vádjával ítélték el a Fő utcai törvényszéken, ott ahol később Nagy Imréék is raboskodtak, és ahol a tárgyalásuk is zajlott titokban, és ahol az alagsorban az Igazságügyi Orvostani Intézetben a kivégzettek azonosítása is megtörtént a kihantolás után és az újratemetés előtt.
1956. október 23-án délután a szabóműhely ablakából látta apám a sokasodó, vonuló tömeget. Felkapott engem, belecsavart egy kék pokrócba, és kivitt karjába szorítva a Bem térre, hogy lássam, amit láthatok.
Láttam. És soha nem felejtem el.
De ugorjunk az időben. KISZ-ajánlás híján (én voltam az osztályban az egyetlen, aki nem rendelkezett igazolható KISZ-tagsággal), és mivel időközben disszidált hárfázó nővérem, esélyem sem volt továbbtanulni. Eredetileg zenei pályára készültem, mert abban – véltük – nincs politika. De "elromlott" a kezem. Igazából írni akartam: verseket, novellákat, regényeket. Bekopogtattam a Lapkiadó Vállalathoz, ahol pár próbálkozás után végül is a Magyar Nemzetnél kötöttem ki. Még gyakornok sem voltam, amikor már kolumnás sorozatom lett a lapban: "Középnemzedék" címmel.
Írtam erről, arról. amarról. Mígnem apám, aki temetőjáró ember volt - ősszel szerette nézegetni a sírokon a neveket, a feliratokat, meg hogy ki, ki mellett nyugszik -, arra ösztönzött, derítsem ki, hol vannak a kivégzettek elföldelve. Ugródeszkát az jelentett, hogy 1988. december legvégén, a Straub F. Brunó akadémikus által vezetett Elnöki Tanács 120 embert mentesített 1956-os cselekményük hátrányai alól. "Mi az ördög?" - kérdeztem magamban. Hát van annál nagyobb hátrány, ha valakit felkötnek és még azt sem tudni, hol földelték el?
Semmi kapcsolatom nem volt a demokratikus ellenzékkel, 1989. januárjában mégis elkeveredtem Halda Alízhoz, későbbi SZDSZ-es országgyűlési képviselőhöz, hegyvidéki kis lakásába. A Nagy Imre-perben kivégzett újságíró, Gimes Miklós egykori szerelme hozott 'képbe": mit, hol, merre kellene keresni. Gyenes Judit volt a következő állomás, a VII. kerületben: a szintén kivégzett Maléter Pál özvegye. Ekkor vettem a bátorságot és egy kölcsön Zastavával kifurikáztam az Új köztemető Isten háta mögötti, legtávolabbi bal sarkába egy hepehupás, járhatatlan úton. Le kellett állítanom az autót, hogy megússzam a tengelytörést. Gyalog folytattam a megfagyott sárban, hóban. Akkor vettem észre, tisztes távolságtartással egy rendőrautó követ. Na, gondoltam, még csak ez hiányzott. Senki sem tudja, hogy ide készültem. (Akkor még nem volt mobiltelefon.) Egyedül a vakvilágban. Tapogatódzom az ismeretlenben. De megtaláltam, amit kerestem. Egy moha lepte sarokkövön volt kiírva: 301.
Azon túl elképesztő dzsumbuj. Több száz gidres-gödrös jeltelen sír, dudva. muhar, zúzmarával borítva. Korhadt törpefák, bokrok. Egy rozsdás kereszt, felirat nélkül. Sejtettem, emberek maradványain sétálgatok. A távolban betonkerítéssel határolva.
Rosszul lettem. Menekültem.
Az első két írás
Két cikk lett belőle. Amikor leadtam, azt kérdezte a rovatvezetőm, Szényi Gábor: "Megőrültél?" Öt szerkesztő olvasta el, majd leküldték a nyomdába. Kiszedették ólomból. A kézbesítő, Józsi bácsi hozta izgatottan a "kutyanyelvet". Az akkori főszerkesztő, Soltész István, Kádárné, Mária néni kegyeltje, váratlanul "betegszabadságon" volt éppen. De pont akkor toppant be a szerkesztőségbe, amikor az asztalomon maradt a kutyanyelv. Hát, te min dolgozol? - kérdezte hűvös távolságtartással és hátra tett kézzel, jelezvén, semmi köze hozzá. Aztán elvonult. Hetek óta ki volt már szedve a szöveg ólomban, s lapult a nyomdában egy tálcán. De terjedt kutyanyelveken. Csak az nem olvasta el, aki nem akarta. A nyomdászok igen.
A feloldó zárat az jelentette, amikor Pozsgay Imre államminiszter, Grósz Károly MSZMP-s főtitkár háta mögött (= davosi fórum), a 168 Órában bejelentette: ’56-ban nem ellenforradalom, hanem népfelkelés történt. Punktum!
Na, akkor megállt a kés levegőben. Később Pozsgayval többször is átbeszéltük ennek pontos körülményeit. Nemsokára a cikkem is megjelenhetett. Rideg, fagyos csönd volt a fogadtatása a szombati számban közzétett első résznek; Kegyeleti kegyelem volt a címe. Elkövetkezett a hétfő. A Kossuth Rádió reggeli lapszemléjében szinte az egész Végtisztesség cikket beolvasták. Abban az akkori börtönparancsnok és a Fővárosi Temetkezési Intézet főigazgatója szerepelt. Utóbbi, Balázs Atilla elszólta magát: pontosan tudják, ki hová van eltemetve.
Ebből órákon belül országos botrány, politikai földrengés kerekedett. Ügyvédekkel felvértezve csörtetett be a temetőigazgató a szerkesztőségbe: az asztalt csapdosva jelentette ki, ő nem nyilatkozott senkinek, hazudik a lap. Délutánra behívattak engem is. Magyarázzam meg, miként keveredtem tévhitbe, mert rendkívül kellemetlen helyzetbe került a lap, amelyet felültettem, perrel fenyegetik. És ez tűrhetetlen! Ott álltam Tóth Gábor főszerkesztő-helyettes előtt, a szőnyeg szélén. De addigra már egy egész bizottság verbuválódott önkéntesekből az "ügy" kivizsgálására. "Na most rúgnak ki, páros lábbal!" – tépelődtem magamban.
Majd támadt egy ötletem: ugyanis egy házilag készített, tesztelésre ajándékba kapott szerkezettel, amelyet csak rá kellett cuppantani a telefonkagylóra, magnókazettára rögzítettem az egész beszélgetést. Harmadnap a dadogással, hebegéssel teli szöveget szó szerint közölte a Magyar Nemzet. Országos botrány kerekedett belőle! Biztonsági okokból több másolatot is készítettem, embereim elrejtették őket. A Műegyetem felkínálta, hogy hitelesíti hangminta alapján. De erre már nem volt szükség. A temetőigazgatót azonnali hatállyal leváltották. A lapom fellélegzett, én megmenekültem.
Ezt követően átszakadtak a hallgatás gátjai, mindent elöntött az ár: levelek százai érkeztek a szerkesztőségbe, amelyeket már egy óriási kartondobozban kellett tárolni, és a levelezési rovat munkatársai segítettek elolvasásukban/közlésükben. Folyton csörögtek a telefonok, zűrzavar alakult ki, de felpezsdült az élet! Rájöttem: kinyomtam valamit a tubusból és már nem lehet visszaszuszakolni. Egyre-másra szakadtak rám az információk: azzal szembesültem, hogy folytatni kell. Ez a feladatom.
Nyomultam cikkeimmel
Mégis úgy éreztem, gúzsba kötve, egy helyben toporgok. Aztán jó hét elteltével felhívott az egykori halálraítélt, Mécs Imre, akinek arról volt tudomása, hogy könnyű azonosítani a kivégzetteket, mert mindegyikük lábára egy számmal ellátott alumínium biléta került. Ezen a nyomon kell elindulni, sugallta.
Megadta egykori rabtársa elérhetőségét, aki házimunkásként a "halálsoron" serénykedett. Megkerestem. Beszédesnek bizonyult. Bár eleinte felét sem hittem, amit mond. De elvezetett a Kozma utcai fegyház börtönőr-lakótelepére, ahol akadtak még "ismerősei". Útbaigazításuk alapján végül is a Ferihegyre vezető út egyik mellékutcájában ráakadtunk arra a smasszerre, aki épp akkor volt őrségben a siralomcelláknál. Az egyikben Nagy Imre, a másikban Maléter és Gimes. Nyitott rács. Ő meg középen egy hokedlin. Egyfolytában a kerítést markolászta, be ugyanis nem engedett. Elharapott szavaiból kiderült, mi történt az utolsó órákban, 1958. június 16-án. (De ezt már megírtam a 168 Órában.)
Sorra felkerestem a kivégzettek hozzátartozóit, így Szilágyi József, Losonczy Géza hátramaradottait is. Mindenki elregélte a saját történetét, s küzdelmét a hatósággal, hogy visszakaphassa a földi maradványokat, és megadhassa a végtisztességet szeretteinek.
Ahogy nyomultam cikkeimmel előre, sok bátorítást, aggódó telefont kaptam. Egy elhárító tiszt arra figyelmeztetett, hátra az agarakkal: soha ne közlekedjek egyedül, ne álljak a járda szélére, a metró peronjára. Asztalszomszédomat a szerkesztőségben váratlanul lecserélték a gazdasági rovatból "áthelyezett" újságíróra, aki attól kezdve mindig felkapta az orrom elől a telefont, megkérdezte, ki keres, majd mindent "lekönyvelt", és buzgón jegyzetelt.
A nyilvánosság jelentette személyes biztonságomat. Eközben a Magyar Nemzet példányszáma 125 ezerről 175 ezerre kúszott fel. Az emberek egymás kezébe adták az újságot, amelyet még legalább négyen-öten elolvastak. Minden napra jutott valami "csemege". Új információ. És minden nap egy lépéssel a Németh-kormány előtt jártam. Többet tudtam, mint amennyit ők el akartak árulni.
Előbb-utóbb megtaláltam Rainer M. János történészt, aki halotti anyakönyvi adatokból bogarászva összeállította a kivégzettek kezdetleges listáját. Nyilvános sürgetésemre a kormány is előrukkolt a magáéval: volt benne háborús bűnös, köztörvényes, rabló és gyilkos is. Amit aztán az újratemetésre alaposan le kellett fésülni.
Külön kalandnak bizonyult rálelni Nagy Imre leányára, Erzsébetre. Sosem vette fel a telefont, e-mail, sms pedig még nem létezett. Aztán valaki megsúgta: kétszer kell megcsöngetni, s a harmadikra felveszi. Rendkívül bizalmatlan volt, aggályoskodó. Akkor még nem láttam át, mennyire meggyötörte a sors. Nehéz volt szóra bírni, végül is sikerült.
Kelenföldi otthonában fogadott, egy tízemeletes lakótelepi lakásban. Nehezen nyílt meg. Néha már kinyílt az ember zsebében a bicska. Aztán mégis megkedvelt és a második alkalommal már dőlt belőle a szó. Mindent diktafonra rögzítettünk. Kikötötte, a javítások átvezetése után is látni kívánja a kéziratot, és csakis az kerülhet leadásra, amit jóváhagy. Így is lett. Két részben jelent meg az interjú, amiben kitálalt, és világsajtó nem volt rest felkapni.
Ettől kezdve számára én jelentettem a biztonságot, azt hogy nem verik át. Ragaszkodott hozzá, jelen legyek, amikor a csontok azonosítását követően közlik vele a (vég)eredményt. Láttam Nagy Imre exhumált koponyáját kitéve az íróasztal sarkára. Fogpótlása volt a megtéveszthetetlen azonosító jel. Eltökélte, az újratemetéskor apja ne díszsírhelyre kerüljön, hanem vissza oda, ahol megtalálták, a forradalmárok közé.
Arccal a föld felé
"Tudtam, hogy megtalál!" – nyugtázta a BM ezredese, amikor egy szép napon, május végén felhívtam telefonon. Pajcsics József volt az, aki Grósz Károly utasítására a Nagy Imre-perben kivégzettek sírjait volt hivatva pontosan megtalálni 1988 derekán. Engedélyt kért, és láss csodát kapott. A Gyorskocsi utcában találkoztunk. Három rácsos ajtón be, aztán megint három. Duba Béla, a kövér szerkesztőségi sofőr, az autóban várakozott: az volt a feladata, ha egy órán belül sem kerülök elő épségben, azonnal értesítse a lapvezetést.
Pajcsics kitálalt. Szavaiból kiderült, a kihantoláskor még inkognitóban volt, nem mondhatott semmit, csak megmutatta, hol kell ásni. De most már beszélhetett és beszélt is. A hajnali kivégzés után Nagy Imrééket kátránypapírba burkolt, dróttal átkötözött deszka "koporsókban", a börtön udvarán rejtették el, mindenféle limlomot, kacatot hordva föléjük, mintha sürgős lomtalanítás zajlott volna. Maléternek eltörték a lábszárcsontját, mert szálfa magas termetével nem fért bele a hevenyészett tákolmányba. Két év elteltével, egy éjjelen átsurrantak a koporsókkal a szomszédos Új köztemetőbe, és a 301-es parcellában, az előre megásott két (!) sírhelyre lapátolták el őket. Az egyikbe, a hivatalos könyvelés szerint Borbíró Piroska (= Nagy Imre) került, a másikba szintén álnéven Maléter és Gimes egymásra téve. Arccal lefelé. Utolsó bosszúként. (Évekkel később egy interjúban részletesen elmondtam az ÉS-ben.)
Mindezt az újratemetés előtt egy héttel közölte a lap. Teljes volt az általános megdöbbenés. Meg a mindent átható félelem. Az MTI piros csíkos belső hírlevele is óvatosságra intett. Mint utólag, a Történeti Hivatalban megtudtam, az összes Hősök tere közeli telefonfülkében lehallgató készüléket helyeztek el. Én személy szerint a riadóztatott, felfegyverzett munkásőröktől tartottam leginkább. Szerencsére, szerencsénkre nem dördült el lövés. Mindenesetre: az egy évvel korábban született Orsi leányomat és az anyját lemenekítettem Tihanyba, az újságíró üdülőbe. Az akkori TIB és az MDF megszűrte, hogy ki koszorúzhat. Lapunk nevében Pethő Tibor, Csatár Imre és jómagam róttuk le kegyeletünket.
Július 6-án szakadt az eső, taxiban ültem, a Nagy Imre rehabilitációs tárgyalásra igyekeztem a Legfelsőbb Bíróságra. Jócskán késésben voltam már, amikor az autórádióban bemondták: "Meghalt Kádár János!"
Sorsszerű, akár egy görög tragédiában. Beértem a terembe és csak én tudtam, amit többiek nem. Ráírtam egy cetlire a hírt és odanyújtottam Nagy Erzsébetnek. Ő továbbadta. Keringett a papírcédula. Egymáshoz hajoltak az emberek, egymás fülébe súgtak, morajlott a tömeg. Félbe kellett szakítani a tárgyalást!
Örülök, hogy szikra lehettem.
A 301-es parcella sorozata még tíz évig folytatódott, mert újra és újra találtam elvarratlan szálakat. Megtaláltam Kovács István vezérőrnagyot, aki háromrészes cikkben mesélte el a tököli "kiruccanás" részletes történetét, Mindszenty hercegprímás testőrét, aki felkísérte felsőpetényi házi őrizetéből a bíborost a budai Várba, felkutattam azt az embert, aki a legtöbbet ült ’56-ért, és azt, akit legutoljára ítélték el, amikor már jöttek kifelé a többiek. Én írtam meg először a 18 évesen kivégzett Mansfeld Péter történetét, élete eseményeinek színterei többször is metszették enyéimet. Egykori "bűntársait" is, a Bem mozival szemben, a Posta fölötti kitört ablakú lakásban: az éhenkórászokat Göncz Árpád ette.
Kaptam érte MÚOSZ nívódíjat, kitüntetett az akkori köztársasági elnök, Göncz Árpád, aki maga is megszenvedte a rács mögötti éveket, a váci börtönsztrájkot Bibóval. Meggyőződése volt: az újratemetés a rendszerváltás alapkövét jelentette. És sikerült újrafaragtatnom a 301-es emlékmű hibás, túlméretezett névsorát is.
Az ember nem felejt
Megértettem mi volt ’56: az ember személyes küzdelme, szerencsés találkozásként összekapaszkodva másokéval. Ez jelenti az erőt. Ilyen csak egyszer fordul elő egy évszázadban. Nem kell diktatúra. Nem kell zsarnokság. Nem kell túlhatalom. Nem kell kétharmados többség. Nem szabad megvárni, míg lejáratott régi és újdonsült politikusok, önjelölt akrobaták kilopják szánkból a "sajtot", újraírják ’56 eseményeit, kiforgatják valóságából, s elkezdik Nagy Imrét kiradírozni a történelemből. Igyekeznek még az árnyékát is eltüntetni.
Ismerős.
A forradalom 60. évfordulója óta sokan szervezetten serénykednek azon, hogy újraírják ’56-ot. Pedig a múltat nem lehet megváltoztatni, csak a jövőt. Mert oda van ragasztva, varrva, betonozva, az emberek tudatában. Az utókor számára. Én is elmondtam gyermekeimnek, amit tudok. És megtanulták mind az öten. Majd ők is elmondják valakinek, valamikor. Mert hiába vakolják újra és újra akár több rétegben is a múltat, a vakolat alatt megmarad a megrendíthetetlen igazság: fehéren, feketén. Az ember nem felejt.
