Olyasmit mondott a napokban a kormányfő, hogy „nem akarunk a németek pénzén élni”, inkább az az EU nettó befizetői lennénk. A miniszterelnöki óhajjal kapcsolatban van egy jó és egy rossz hírem.
Kezdem az előbbivel: én soha nem éltem a németek pénzén (korábbi munkahelyem, a Népszabadság egykoron Bertelsmann-tulajdon volt, de abban az időben minden évben sok százmilliós nyereséget termelt), nem kaptam uniós támogatást, és nincs is kilátásom ilyesmire. A rossz hír viszont az, hogy az Orbán-család és a holdudvar már egy jó ideje a németek pénzén él – ha számításba vesszük, hogy a hozzánk érkező nagyjából minden második-harmadik brüsszeli eurót a német adófizetők adják be a közösbe; továbbá, hogy mennyi került ezekből a forrásokból közvetve vagy közvetlenül Tiborcz István, ifjabb illetve idősebb Orbán Győző és a tágabb pereputty érdekeltségeihez.
Az az igazság, hogy az én életemben semmilyen változást vagy törést nem fog okozni, ha nem jön többet a német pénz. Lehetséges, hogy az övékben sem, de amijük mostanában lett, azt azért nagyobbrészt a németeknek köszönhetik, ezt talán hasznos leszögezni. És még valamit: figyelem már egy ideje a családi bizniszt, de azt a momentumot még sosem láttam, amikor valamelyik családtag azt mondta volna, hogy köszöni, neki már nem kell több pénz.
Az viszont már többször föltűnt, hogy amikor a kormány feje ilyen nagyívű és nagyvonalú bejelentést tesz, az többnyire valamiféle elővágás. Talán ő már tudja, amit egy ideje mi is sejtünk: hogy a német polgároknak elegük van a Berlinig látszó oligarcha-hizlalásból, és erre a célra akkor sem adnának többet, ha kérnénk. Sőt úgy fest, hogy annak is utána szeretnének nézni, hova lett mindaz, amit eddig adtak. Ha sürgősen meg kellene találnom a kormányfői dac eredetét, én itt keresném.
