A lépcsőház visszhangzik, a vörös kő hozza a hangot felém, egészen a második emeletig.
„Hogy döglöttél volna bele a tojásba, te kis féreg, a kurva anyádat!”
Épp szellőztetek, és bár odabent szól a zene, a veretes szavak így is eljutnak a fülemig.
„Takarodjatok innen mind!”
A társasház bejáratánál, a kukák előtt a földszinti szomszéd úgy csapkod rikácsolva egy partvissal, mint aki megháborodott. A fa nyél újra meg újra nekicsapódik a piszkossárga falnak, az a csoda, hogy nem hullik le a nyomán a vakolat. A boltív egy másik hangot is visszaver. Rémült, sikoltásszerű madárhangokat: a plafon alatt két fecske hadakozik a nővel, igyekezvén elkerülni, hogy agyoncsapják a partvisnyéllel. Nem gondolkodom sokat, mezítláb rohanok le a földszintre, hogy véget vessek a perpatvarnak.
„Csak egyszer kapjalak el, megetetem a szarodat veled, te…”
A szomszédasszony ki van pirulva. Egyrészt a hadonászástól, másrészt a dühtől, amivel legszívesebben felperzselné a két szerencsétlen madarat fészkestül, mindenestül. Kérdezem, mi a problémája.
„Összeszarják a lépcsőházat ezek az undorító kis dögök” – bök a partvissal a bejárati ajtó felé, ahol a sarokban, a magasan álló fészek alatt kétségtelenül látható némi madárürülék. A füstifecske védett madár, ötvenezer forint az eszmei értéke, mondom higgadtan, arra apellálva, hogy talán észhez térítem a nőt azzal, hogy épp százezer forintot készül agyoncsapni.
„Felőlem ki is pusztulhat mind!” – jön a sommás válasz, mire nekem is elfogy a türelmem. „A szar zavarja, de a kukából áradó dögszag nem? Hogy képtelenek szelektíven gyűjteni a hulladékot, az nem gond? Hogy a rohadó dinnyelé ki van folyva végig a lépcsőn? – kérdezem. – Engem meg az zavar, hogy maga az udvaron, az ablakom alatt dohányzik, és elhajigálja a csikket.”
A partvis megáll egy pillanatra a levegőben, mintha a nő azt fontolgatná, hogy mégis engem csap agyon, nem a fecskéket, elvégre nekem mégiscsak kevesebb az eszmei értékem. Aztán mégse csinál semmit, leereszti a nyelet, és a méregtől fuldokolva bevonul a lakásába.
Munka után elindulok, hogy felmossak a fészek alatt, és viszek egy darab újságpapírt is, hogy ezután arra potyogjon a madárpiszok. Vajon hogy kéne belesni a fészekbe, hogy lássam, hány fióka lesz az idén, morfondírozom magamban, míg leérek a lépcsőn. De a boltív alatt csend van. A fészek nincs sehol. Rémülten kezdem nyitogatni a kukákat, hátha van valami nyom, hátha meg lehet menteni a fészekaljat, könyékig túrok a bűzös szemétbe, de semmi, egyetlen sárdarab vagy toll sem emlékeztet arra, hogy itt valaha fecskefészek volt. Hát persze, hisz én magam árultam el, hogy a füstifecske védett állat, a tettes nyilván nem akarta megkockáztatni, hogy bizonyítékot hagy, és feljelentem.
A földszinti szomszéddal másnap futok össze. „Tudja, mit mondanak mifelénk? – sziszegem felé. – Fecskefészket leverni nagy balszerencsét jelent.” A nő riadtan néz. Az ötvenezer forint nem tudta meghatni, de most láthatóan összezavartam, úgyhogy némi hatásszünet után hozzáteszem: „Halált.”
