Egyáltalán: miért ver maga? Gondolkodott már ezen? – kérdezi a civilruhás nyilas a fiatal szőke tiszttől (aki nem mellesleg: bölcsész, ráadásul tanár) Sánta Ferenc Ötödik pecsét című regényében, miután ez utóbbi parancsára párttársai Kovácsot, a törzskocsmájából elhurcolt egyszerű asztalost megverik, megalázzák – és később tarkón lövik. Nekünk pedig örökre emlékezetünkbe ég a szőke cseppnyi gondolkodás után kivágott, hideglelős válasza: „A megszerzett hatalom jogán. Az eszméim keltette indulat parancsára.” A reneszánsz humanista mesterek, a felvilágosodás szilárd erkölcsű filozófusai gondolatainak értő ismerője felel így, és a jelenet ettől csak még vérfagyasztóbbá válik, mert megmutatja a körülmények szülte és talán mindannyiunkban ott lapuló, kitörésre váró Gonoszt.
Utóbbi létét tíz évvel a regény megszületése után Philip Zimbardo pszichológus próbálta bizonyítani sokszor hivatkozott stanfordi börtönkísérletével. A kísérletben résztvevő, véletlenszerűen kiválasztott, de jellemzően fehér, középosztálybeli férfiakat pénzfeldobás alapján rabokra és őrökre osztották, és egy olyan szimulált valóságba helyezték őket, amivel a valós börtönviszonyokat igyekeztek imitálni. A hírhedt kísérletet annak idején félbe kellett szakítani. Zimbardo elmondása szerint azért, mert a bebörtönzés ténye „felfüggesztette az emberi értékeket, kikezdte az énképüket (mármint a kísérletben résztvevőkét – BB.), és az emberi természet legtorzabb, legközönségesebb, legpatologikusabb oldala került felszínre. El kellett borzadnunk, amint láttuk, hogy egyes fiúk (»őrök«) úgy kezelnek másokat, mintha hitvány állatok lennének, örömüket lelik a kegyetlenségben, miközben mások (»foglyok«) szolgálatkész, engedelmes, dehumanizált gépekké váltak, akiket csak a menekülés, a saját egyéni túlélésük, valamint az őrök ellen halmozódó gyűlöletük foglalkoztatott.” A kísérlet tanulságait értelemszerűen használták fel később magyarázatként a XX. század népirtásaira és a bennünk megbújó Gonosz igazolására, az inherens személyiségjegyekkel szemben a körülmények elsődlegességét hangsúlyozva cselekedeteinkben.
Egészen eddig. Múlt heti hír: a kísérletet eredményét annak idején Zimbardo személyesen befolyásolta, mikor arra utasította az őröket, hogy legyenek keményebbek a „foglyokkal” szemben, ellenkező esetben a kísérlet nem fog működni. Magyarul a pszichológus és segítői olyan előzetes elvárásokkal fogtak hozzá egy tudományos kísérlethez, amelyeket a kísérlet maga nem igazolt, és így egész egyszerűen a gombhoz szabták a kabátot: megváltoztatták a körülményeket, és meghamisították a dokumentációt. Az így született eredmények és a leszűrt konklúzió pedig ugyanolyan fals, mint a szintén elhíresült Milgram-kísérletnél, ahol hasonló szimulált körülmények között állítólag hétköznapi embereket vettek rá arra a kísérletvezetők, hogy számukra ismeretlen személyeknek halálos áramütést adjanak. Vérfagyasztó, csak mint nemrégiben kiderült, nem igaz. A kísérleti körülményeket menet közben megváltoztatták, több, egymástól független kísérlet eredményeit összevonták, az azokban résztvevő alanyokkal készített utólagos interjúkat pedig – amiből kiderült, hogy sokan már menet közben rájöttek, miszerint az egész csak színjáték – egyszerűen nem hozták nyilvánosságra.
Tudományetikailag a fenti eljárások természetesen védhetetlenek. Zimbardo és Milgram a nevükhöz fűződő kísérletek kapcsán váltak saját szakterületük sztárjaivá, olyan sokszor hivatkozott tudósokká, akiknek a „tudománygyár” egy csapásra jól fizető vállalkozássá vált előadásokkal, interjúkkal, filmjogokkal. Kísérleteik megismétlése erkölcsi-orvosetikai megkérdőjelezhetőségük miatt lehetetlen volt, így az azokból levont konklúziókat jó fél évszázadig nemhogy senki nem vitatta, de eredményeik az emberről való gondolkodásunk és világképünk szerves részévé váltak.
Ez utóbbiból pedig két nagyon fontos probléma adódik. Az egyik a bennünket körülvevő világ tyúk-tojás dilemmája, vagyis hogy a tudomány megmagyarázza és a (tömeg)média igazolja-e az általunk érzékelt valóságot, vagy pont ellenkezőleg: valóságértelmezésünket a tudományos eredményekhez igazítjuk, és világlátásunk pont hogy a médiában közvetített problémák következménye. Két egyszerű példa: a technológia fejlődésével egyre elterjedtebb az a nézet, amelyet Elon Musk Tesla-alapító, vagyis egy sokak számára hiteles influencer is oszt, hogy világunk mindössze egy nálunknál magasabb intelligencia szimulált valósága, tulajdonképpen egy univerzális számítógépes program. Azokból az új tudományos eredményekből, amelyek a világháló révén a nyugati világban ma már a legtöbb embernek valós időben elérhetők, könnyen összerakhatóak azok az érvek, amelyek ennek referencia jellegét támasztják alá. Stephen Hawking posztumusz megjelent utolsó tanulmányának tézise pont az volt, hogy a világegyetem valószínűleg egyszerűbb felépítésű, mint azt korábban hittük. Márpedig ha valóságunk valóban leírható matematikailag – gondolja az egyszerű felhasználó –, akkor ebből evidens módon következik az, hogy emlékeink is konstruálhatóak, az azokban jelentkező „hibák” pedig, mint például a déja vu, egyszerű elütések vagy vírusok a kozmikus komputeren futó programban. Fantazmagória? Lehetséges. Az viszont biztos, hogy tömegek kapják fel és osztják meg, márpedig a tömegmédia befolyása – a kommunikáció alaptörvényének megfelelően – nem egyirányú. A felhasználók tömege a netes párbeszédeken keresztül befolyásolhatja az emberi gondolkodást és világlátást abban a posztmodern állapotban, ahol a világ ugyanolyan érvényű jelentések szintézise csupán, és ahol így ezek menthetetlenül relativizálódnak – ha minden lehet igaz, akkor lehet, hogy semmi sem az. Ugyanígy: vajon a médiaerőszak (ideértve a popkulturális alaptézissé váló és a média által felkapott, vagyis legtöbbünk számára hozzáférhető Zimbardo- és Milgram-kísérleteket is) hatása-e az, hogy a világot erőszakosnak látjuk, vagy csak arról van szó – ahogy Duntley állítja –, hogy a szexualitás mellett az agy az agressziót preferálja mint a létfenntartás másik alapelemét, és ezekre reagál jobban? Mert ha ez utóbbi igaz, akkor a világ nem erőszakos, „csupán” mi érzékeljük annak.
A másik kérdés pedig még ennél is fontosabb. Ez pedig a választás Hannah Arendtnek a gonosz banalitásával kapcsolatos gondolatai és Gideon Hausner az a priori létező Gonoszról tett kijelentése között. Arendt és Hausner végigkísérték az Eichmann-pert, az utóbbi ráadásul mint a vád képviselője. Mindkettejüket meglepte a látszólag jelentéktelen, hivatalnok külsejű, joviális Eichmann, aki ennek ellenére az emberiség modern történetének legnagyobb rémtetteiben volt bűnrészes, és mindketten keresték ennek az ellentmondásnak a feloldását. De amíg Arendt arra jutott, hogy „ahol a jó és rossz megkülönböztetését szolgáló képesség megbomlik, ott nem érezzük, hogy bűn történt”, vagyis a körülmények képesek felülírni az erkölcs törvényét, addig Hausner szerint a holokauszt a Gonosz végső megnyilatkozása és kinyilatkoztatása erkölcstől, körülményektől, filozófiától függetlenül. Az elemzők Hausner válaszát sokáig leegyszerűsítőnek tartották, míg Arendt mondatait a későbbi Zimbardo-kísérlet is alátámasztani látszott. És bár elméletnek vérfagyasztó, hogy a Gonosz mindannyiunkban ott lapulhat, még mindig megnyugtatóbb, mint az, hogy a Gonosz nem az emberi természet része, hanem valami attól független és sötétebb entitás.
Márpedig nem elképzelhetetlen, hogy erről van szó. Zimbardo kísérleti eredményeinek cáfolata pont arra mutat rá, hogy Auschwitz, a kambodzsai népirtás vagy Srebrenica nem magyarázható eddigi fogalmainkkal. Egyik sem a körülmények szerencsétlen összejátszásának eredménye, nem egyszeri esemény. Az Antigoné, Szókratész védőbeszéde, Dante, Hamlet és a felvilágosodás tabula rasa elmélete után évszázadokkal még mindig nem ismerjük az embert. És szembe kell néznünk annak lehetőségével, hogy lehet, ez még sokáig így marad.
