Nagyon szurkoltam, hogy az a köpcös emberke el ne ejtse azt a sportkajakot, amit láthatóan nagy lelkesedéssel cipelt. Talán még stílszerűbb lett volna, ha a pocaknál kigombolt zakóhoz strandpapucsot vagy gumicsizmát és mentőmellényt viselt volna, de a jó szándék így sem vonható kétségbe.
Orbán Viktor miniszterelnök azonban nem elégedett meg a látványos cipekedéssel, lelkesítő beszédet is intézett a nemzethez. Megtudhattuk, hogy a tokaji vízisport központ egy „olyan program része, amely természetes módon teszi megélhetővé a hazaszeretetet, és azokat az embereket is a nemzeti közösség részévé teszi, akik nem érezték magukat oda tartozónak.” A talányos mondatból nem derült ki, hogy kikre gondolhatott Orbán. Esetleg a víziszonyban szenvedőkre, akik nem ülnek csónakba, így kimaradnak a hazaszeretet gyakorlásának ebből a módozatából. Még azt is hozzátette, hogy a „hazaszeretet nem megy a másik szeretete nélkül... A mi fajtánkat nem olyan könnyű szeretni. Ha együtt csináljuk, minden azonnal működni kezd.”
Valóban nem könnyű az olyan politikusokat szeretni, akik elsősorban saját zsebre dolgoznak, ráadásul az uniós és a magyar adófizetők pénzéből gazdagodnak. Azt is készséggel elhiszem, hogy ha ezt együtt csinálja a cimborákkal, minden működik, lásd a betelepítési kötvények anyagi sikerét.
Tokaj pedig különösen közel állhat a szívéhez, hiszen a sárazsadányi birtok után már nem a család, hanem a hű barát, Mészáros Lőrinc nevére vettek értékes pincészetet, szállodát, majd pár kikötőt, alig néhány kilométerre Tokajtól a Bodrogon, ahol majd kiköthetnek a hazaszeretettel eltöltekezett evezősök. Talán ha a felcsúti kisvasút kiépülne Tokajig, még jobban loboghatna a hazaszeretet, és a bevétel is nagyobb lenne.
Ha Orbánnak egyszer majd mennie kell, utána jön az özönvíz. Tehát: kajakra, magyar!
