A Csárdáskirálynőnél bevésődtek az emlékezetünkbe fontos, akár korszakalkotó előadások és szereplők, például Honthy Hanna, vagy Feleki Kamill, aztán később egy legendássá lett kaposvári előadásban Mohácsi János rendezésében Molnár Piroska, vagy Kulka János. Az akkori újítónak mondható Mohácsi-produkció Szilviája Sáfár Mónika volt. Ebben az évadban Béres Attila gondolta úgy, hogy neki bizony mondanivalója van a Csárdáskirálynővel és Kecskeméten Sáfár Mónikára bízta a címszerepet, Cecíliát.
Egyébként nem csak ezért juthat eszünkbe a Mohácsi-féle Csárdáskirálynő, hanem azért is, mert érezhetően Béres Attila sem hagyományos interpretációt szeretett volna színre vinni, hanem bele kívánta sűríteni a korszakkal kapcsolatos társadalmi, emberi és szociológiai asszociációkat. Részben sikerült is, ez a Csárdáskirálynő ugyanis tényleg elindul ebbe az irányba, sok apró részlet belekerül, amely az említettekre vonatkozik, de valahogy mégsem válik igazán unikálissá, újszerűvé. Szinte minden elemében akad viszont dicsérni való. Nagyszabású és látványos Cziegler Balázs díszlete, az orfeum és a palotabelső is vonzó. Barta Dóra koreográfiája lendületes, kellően kreatív. A színészek is mindent megtesznek. A már említett Sáfár Mónika formátumos alakítást nyújt, képes a saját bölcsességét élettapasztalatait is beleszőni a játékába. Dobó Enikő Szilviaként nagy alázattal van jelen, és ez igaz az Edvint játszó Orth Péterre is, aki azért kicsit küzd az énekléssel. A dalok egyébként javarészt minőségi szinten szólalnak meg. A két leghálásabb szerepben Miska főpincérként Kőszegi Ákos, Kaucsiánó Bonifác grófként pedig Szemenyei János jeleskedik és mindketten képesek egyéni ízt adni a figurájuknak.
Az előadásban bizonyos hangsúlyok felerősödnek, például a Cecília társadalmi felemelkedésének az útja és az ára. Amikor otthagyja az orfeumot, tudatosan elindul egy úton, szakít a régi életével. Itt viszont amikor a trónörökös szeretője lesz és ez bőven kifejtődik, gyakorlatilag visszatér a régi énjéhez. Tehát kérdés, hogy aki egyszer prostituálódott, az feltud-e hagyni ezzel végleg, vagy idővel törvényszerű az ismétlődés. Amennyiben persze az élethelyzet ezt megkívánja. A másik hangsúly a háború, a történet az I. világháború idején játszódik. Béres Attila rendezésében a végén az előadásból nem következő látványos gesztusként a szereplőket lelövik, de ők újra felállnak és ez többször megismétlődik. Végül aztán állva maradnak. Bizonyítva, hogy bennünket magyarokat nem lehet csak úgy leteríteni. Azon felül, hogy ennek a befejezésnek finoman szólva is megkérdőjelezhető a színpadi érvényessége, azt azért hozzátenném, van az a határ, ahonnan már nem nagyon lehet felállni. Még egy operettben sem.
