A magyar mezőgazdaság versenyképességét erősítené az új agrárminiszter 50 ezer közfoglalkoztatott átirányításával. Mindenesetre érdekes elgondolás, hogy ezt nem az ágazat korszerűsítésével, hanem a modern kori rabszolgasággal oldaná meg Nagy István.
Aki kicsit is ismeri a hazai agrárium helyzetét és belső viszonyait, némi tartózkodással fogadhatja a tárcavezetői iránymutatást. Rögtön az első probléma, hogy honnan hová akar Nagy István átirányítani több tízezer embert. Mert az igaz, hogy a mezőgazdaságban is égető a munkaerőhiány, ám ágazatonként és régiónként is igencsak eltérőek az igények, nem beszélve a „fölösleges” munkáskezek számáról.
Leginkább a kertészetekben kelne el a segítség, csakhogy ott szakképzettség vagy legalább gyakorlat szükséges. Szőlőt, gyümölcsfákat metszeni, de akár a zöldséget megkapálni és a haszonnövényt a gyomtól megkülönböztetni alapvetően fontos ismeret. Ez a közfoglalkoztatottak többségénél hiányzik, ahogy az az örökölt vagy tanult munkakultúra is, amely elengedhetetlen a napi 8-10 órás kemény munkához.
És ez még nem minden. Arról sem szólt a miniszter, hogy az átirányított emberek a közmunkásbért, vagy az annál ma már jóval magasabb napszámot kapják-e. Márpedig a napszám havi összege akár a kétszerese, sőt többszöröse is lehet a közmunkásbérnek. (Mi több, az sem derült ki a nyilatkozatból, hogy az agráriumba átirányított közmunkásoknak a napszámosként ledolgozott ideje beleszámít-e a közmunkában eltöltött időbe, vagy sem.) Ráadásul még azt sem mérte föl senki, hogy ebből az 50 ezresre tervezett tömegből hányan hajlandók hónapokra magára hagyni a családjukat, főleg akkor, ha száz kilométerekkel távolabbra irányítaná át őket a felsőbb akarat.
Pedig ha ismét az érintettek feje fölött döntenek az emberekről, az csak újabb lépés a rossz irányba.
