Önbizalomtól és optimizmustól duzzadó interjút adott a Magyar Hírlapnak a friss agrárminiszter. Nagy István messzire ívelő koncepciókat vázolt fel, jórészt azonban olyanokat, amelyek megvalósítása több évtized óta várat magára. Mondandójának kilencven százalékával valóban egyet is lehet érteni: valóban szükség volna átfogó öntözési programra, a piaci válságok levezetésében komoly szerepet játszó feldolgozó üzemek kialakítására, ahogy a szakképzés erősítésére is. Nem akarnék ünneprontó lenni, de ezek a célok már a több mint húsz éve megszületett Nemzeti Agrárprogramban is szerepeltek, ahogyan a bő öt éve megalakult új Agrárkamara programjában is olvashatóak. Talán most lesz belőlük valami, vagy – szokás szerint – mégsem.
A miniszteri gondolatmenetnek azonban van egy olyan részlete, amely kissé riasztóan hat. Nagy ugyanis arról értekezik, hogy az ő saját vágya szerint vissza kellene hozni a háztáji rendszert az állattenyésztésben. Félreérthetetlenül utal a sertésállomány tervezett növelésére, amivel közvetetten ugyan, de beismeri, hogy a miniszterelnök által három éve megígért, 2020-ra bekövetkező létszámduplázás terve megbukott. A miniszter a gazdák összefogásában, a háztáji jószágtartásban lát komolyabb lehetőségeket, ami viszont ma már nyilvánvalóan zsákutca. A helyzet egyik bizarr vonása, hogy jelölti meghallgatásán maga Nagy beszélt arról: a nyílt sertéstartás egy eldobott szendvics miatt is veszélybe kerülhet a vészesen terjedő afrikai pestis okán. Jelen pillanatban disznót biztonságosan hizlalni, az állományt gyarapítani csak zárt rendszerben lehet, ráadásul a tartással kapcsolatos feltételek is jelentősen megváltoztak a szocialista háztájik óta. Az önkormányzatok többsége belterületen csak szigorú korlátozásokkal engedi a disznótartást: az ilyesmi kemény bűz- és környezetterheléssel, a rágcsálók elszaporodásával jár(hat).
Ez így biztosan nem fog menni, még a legjobb szándékkal sem. A miniszter az interjúban egyébként hosszasan értekezik az integráció szükségességéről is, ami egyáltalán nem mellesleg a háztájizás szervezettebb formája. Csakhogy itt nem az állatok kihelyezése és felhízottan való visszavásárlása a folyamat lényege, hanem a gazdák közös, vagyonalapú gazdálkodása. Majdnem azt írtam: termelésre szakosodott szövetkezete, téesze. Az ugyanis egyértelműen látszik, hogy a legnagyobb hazai bank és az ágazati kamara közös tervezete arról, hogy a gazdaintegrációhoz komoly támogatást rendelne uniós forrásból a magyar állam, elbukott. Talán a hosszútávú termeltetési szerződésekhez adófizetési kedvezmények, vagy a közös árubeszerzéshez áfa-elengedések társulnak majd, de a többit a szövetkezőknek maguknak kell megoldaniuk. Versenyelőnyük a hatékonyság javulása lehet: a mai magyar agrárágazat helyzetében ez is óriási eredmény lenne.
De a romantikus álmokat ehhez mielőbb el kell felejteni.
