A szó szoros értelmében elönt a sárga irigység, amikor valahol olyasmit olvasok a neten, hogy ebben vagy abban az országban szeretik egymást az emberek. Ami nem jelenti azt, hogy az utcán szembe találkozó hölgyek és urak azonnal pacsiznak egymással. Belefér, hogy a kocsmában jól elagyabugyálják egymást, ha valaki csal a kártyán, az is, hogy kirabolja a másikat a sötét sikátorban, akinek ilyen módon kell a pénz. De amúgy az emberek többsége tiszteli a másikat.
Innen nézve ez utóbbit tartom a leginkább irigylésre méltónak. A másik ember tiszteletét. Legutóbb egy Dél-Koreában élő magyar újságírónő írta meg egy internetes portálon egy meghiúsult szöuli öngyilkosság történetét. Egy negyven körüli férfi felmászott a Hán folyó egyik hídjának korlátjára, hogy onnan vesse magát a mélybe, amikor arra kerékpározott egy fiatalember, és észrevette őt. Azonnal megállt, és bátyámnak szólítva az öngyilkos jelöltet, beszélni kezdett hozzá, hogy ne ugorjon le. Győzködte a férfit, hogy többet ér az élete annál, hogy így adja fel, egy nyomorult híd korlátjáról a folyóba vetve magát. Megragadta a derekát, és addig tartotta szorosan, amíg a tűzoltók oda nem értek, és mindkettőjüket biztonságba nem helyezték. Másnap az öngyilkos jelölt azt mondta: nagyon hosszú ideje először érezte, hogy van a világon ember, akinek ő fontos. És ez jó érzés, köszöni a megmentőjének.
Az a baj velünk, hogy nagyon sok ember van ebben a kis országban is, aki jogosan érezheti úgy, ő a kutyának sem fontos. Emberek fagynak meg a téli hidegben a saját lakásukban, mert senkit nem érdekel, van-e a kamrájukban akár csak két fahasáb, amit a tűzre dobhatnának. A múltkor olvastam: egy tanyán bukkantak rá egy idős házaspárra, ki tudja mióta feküdtek ott holtan, kéz a kézben. Nem volt senki, akinek hiányoztak volna, aki rájuk nyitotta volna az ajtót.
De vannak, akik pusztán a társadalom szemében „élő halottak”. Azokra a napról napra tengődő szegényekre gondolok, akiknek az állam, vagy a helyi önkormányzat időnként oda-odalök annyi „halat”, ami legfeljebb arra elegendő, hogy éhen ne haljon a család. Senki nem veszi a fáradtságot, hogy megtanítsa őket - krisztusi értelemben - „halászni”. És ott vannak a falvak szélén a közművesítetlen szegregátumok is, amelyeket fintorogva kerülnek el a többiek, s még akkor sem hajlandók segítő kezet nyújtani az ott élőknek, ha amúgy megtehetnék. Ha azzal az életüket mentenék. Az ő sorsuk, a felemelkedésük esélye nem fontos a falvak dölyfös „elejinek”.
Hadd térjek vissza a történet elejére. Koreáról, a koreai emberekről, a köztük lévő kapcsolatokról írja távolba szakadt kollégánk: arrafelé az a mondás járja, „We are one family”, azaz „Mi egy család vagyunk”.
Tisztelettel kérdem: van egyetlen falu, egyetlen város ebben a kis országban, ahol ugyanezt elmondhatnák magukról az ott élők? Fel tudja tenni a kezét akármelyikünk, hogy igen, én megragadtam már egy segítségre szoruló kezét, egy „öngyilkos” grabancát, és nem engedtem, hogy eldobja az életét?
Ha van ilyen, írjon nekem!
