Félelmetesen ismerős a jelen szituáció. Százötven esztendeje, hogy a magyarországi zsidóság új élethelyzetét rendezni kívánó kongresszus nem várt eredményt hozott: összetartás helyett széthúzást, egység helyett szakadást. A kongresszus pedig nem is vallási téren, csupán közjogi értelemben döntött egyfajta reform mellett. A vallási értékeket a frissen alakult neológia nem adta fel. Ugyanezt tapasztaljuk ma közösségeinkben.
Igaz, most nem csupán a közjogi helyzet, hanem a belső ellentétek juttatják a MAZSIHISZ-t a szakadék szélére. Egyfajta egyházszakadás már bekövetkezett nemrég: a legnagyobb zsidó felekezet köréből kivált az önálló bejegyzésű egyházként működő, a MAZSIHISZ elnöke, Heisler András részéről lekezelően csak „aprócska Magyarországi Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség”-ként aposztrofált, azonban valójában a legrégibb hagyományokkal és legkorábbi magyarországi jelenléttel bíró orthodoxia.
Belső ellentétek feszítik szét a MAZSIHISZ három évtizedes kereteit, s tévedés lenne azt hinni, hogy ez csupán vallási ügy. Az autoriter vezetés, a központi akarat erőltetése, mind hozzájárul a válsághoz. A kézi vezérelt kommunikáció, idézve az ötvenes évek hurráoptimizmusát, dicsőséget zeng, de recseg-ropog a felépítmény. Lássuk, mi a valós helyzet, ha azt nem az elnöki szobából, vagy az ezért-azért elkötelezettek szubjektív szempontjából nézzük. Írásunk apropója a MAZSIHISZ elnöke, Heisler András cikke, amely a Népszava 2018. június 4-i számában jelent meg. Reagálunk állításaira, elemzésének sorrendjében.
„Az eseményeket az Országos Rabbiképző - Zsidó Egyetem új rektorának megválasztása gyorsította fel. A történelem során először nem rabbi végzettségű vezetőt választott a MAZSIHISZ vezetése, hanem egy kiváló, nemzetközileg is jegyzett zsidó tudóst. Amíg élt a tudós rabbik hagyománya, amíg az egykori Rabbiszemináriumban kizárólag rabbinövendékek tanultak, addig indokolt lehetett, hogy kizárólagosan rabbi lehessen az intézmény vezetője. Ma azonban nem lehet a fejlődést bénító hagyományokhoz ragaszkodni, korszerűbb szemlélettel egy korszerűbb oktatóbázisban látta a világi vezetés a jövőt.”
Nem ezzel kezdődött az erózió, de ez kétségtelenül katalizálta a folyamatot. A Rabbiképző rektorválasztása két fordulóban zajlott. „Érdekes” módon Heisler András soha egy szót sem ejt az első fordulóról. Az első fordulóban – ugyanúgy, mint a másodikban - is két, a kiírásnak nem mindenben megfelelő jelölt állt egymással szemben. Akkor Heisler figyelmeztető levelet intézett az egyébként független Egyetemi Tanácshoz, hogy csak a kiírásnak mindenben megfelelő jelöltet javasoljanak. (A kiírással ellentétben, a MAZSIHISZ vezetősége elé nem is kerültek a pályázatok!) A dörgedelmes felhívás a második fordulóban valamiért elmaradt. A MAZSIHISZ, a zsidó felekezet(!) vezetősége az Egyetemi Tanács döntését felülbírálva választotta meg az új rektort, a jelenlévő három szavazóképes rabbi és egy felsőoktatási szakember véleménye ellenére. Ami a „nemzetközileg jegyzett zsidó tudós” kitételt illeti, nincs módunk sem cáfolni, sem megerősíteni e vélekedést, pusztán kissé túlzónak ítéljük meg, tekintve az új rektor kis számú fellelhető, zsidó vonatkozású publicisztikáját. A Rabbiképző egyébként nem tudományegyetem. Egyházi egyetem, amelynek elsődleges funkciója éppen a vallási téren képzett, felkészült szakemberek folyamatos biztosítása lenne. Csak mellékes megjegyzés, de árulkodó: az egykori Rabbiszemináriumban sem csak rabbinövendékek tanultak.
„A BZSH közgyűlése végül hosszú, demokratikus vitát követően titkos szavazással és meggyőző többséggel határozott arról, hogy a BZSH továbbra is a MAZSIHISZ részeként működik, a döntést a MAZSIHISZ közgyűlése – mint a legfőbb döntéshozó szerv - örömmel nyugtázta.”
A meggyőző többség jogi értelemben lehet, hogy igaz, legitimációs értelemben azonban –mint a BZSH és a MAZSIHISZ közgyűlési határozatainak jelentős, az elnök által sokat hivatkozott része- igencsak csekély. A jelen határozatot harmincan támogatták húsz szavazat ellenében. A 77 fős közgyűlés viszonylatában a harminc szavazat nem feltétlenül meggyőző többség, kevesebb, mint egyharmad. Ráadásul Heisler András csúsztat, mikor a MAZSIHISZ-ből való kiválást lebegteti. A BZSH közgyűlése napirend előtt egyhangúlag kinyilvánította, hogy tevékenységét a MAZSIHISZ keretei között kívánja folytatni. Amiről szavaztak, az az önálló, bejegyzett státusz visszaszerzésének lehetőségét megvizsgálni kívánó elöljárósági határozat volt. A BZSH elöljárósága ugyanis úgy vélte, hogy a MAZSIHISZ árnyékából kilépne a közélet színterére. Bár az új egyházi törvény elvette a BZSH bejegyzett státuszát, ennek visszaszerzése lehetőségéről kívánt az elöljáróság tájékozódni. A BZSH hitközség, vallási szervezet. Vallási szervezet pedig nem érhet el nagyobb magasságot, erkölcsi és jogi elismerést, mint hogy egyházzá nyilvánítják, főleg akkor, ha e státusza már megvolt.
„Látható: a változást támogató MAZSIHISZ-közgyűlés és a rektort megválasztó MAZSIHISZ-vezetőség döntéseit követően a Budapesti Zsidó Hitközségben próbáltak többséget szerezni a nyitás ellenfelei, köztük a volt országos főrabbi, Frölich Róbert.”
Nem látható. A vallási értelemben történő nyitást ugyanis egyetlen közgyűlés sem szavazta, nem is szavazhatta meg. A MAZSIHISZ alapszabályának értelmében vallási kérdésekben csak és kizárólag a Rabbitestület dönthet. A volt országos főrabbi éppen az ilyen kommunikációnak, csúsztatásoknak, kettős mércéknek az ellenfele. És nem a nyitásé. Azért mondtam le, mert – mint azt meg is írtam - tovább nem kívántam asszisztálni a magyarországi neológiát bomlasztó vezetés módszereihez. Országos főrabbiként ugyanis feladatom a neológ hagyományok megtartása és megtartatása volt. Ebben azonban a hivatalban lévő elnök nem volt partner. Elkészítettem a neológ önidentifikáció alapdokumentumát, ám ezt a világi vezetés, nem hogy nem vette tudomásul, de módszeresen, mondvacsinált indokokra való hivatkozással el is utasította. Mit is? Hogy a neológia nem illeszthető be egyik világszerte elterjedt irányzatba sem. Egyedisége abból áll, hogy nem szakított a vallási hátteret biztosító haláchikus (zsidó vallásjogi) fundamentumokkal, megmaradt rituáléjában tradicionálisnak, ugyanakkor teret engedett a modernitásnak; világi szervezeteiben éppúgy, mint az egyének életében, integrálódott a nemzsidó közegbe. Templomaiban hagyományhű, ám a prédikációkban, írásmagyarázatokban, írott tanulmányaiban gondolatisága a XXI. század világát tárja elénk. Vallja, hogy az eltávolodottakat közel kell hozni, de e közelítést nem a halácha félresöprésével kívánja elérni.
Végezetül egy idézet Heislertől, amellyel egyetértünk: „Valójában csak most fog kiderülni, hogy a vallásos zsidó közösség történelmi sebesülése végzetes-e, és az eltelt háromnegyed évszázadban csak elhúzódó haláltusájának voltunk-e részesei, vagy képesek leszünk fennmaradni, és ajánlani valamit a XXI. századi zsidóság számára.” Bízunk benne, hogy a MAZSIHISZ-ben zajló folyamatok ellenére a neológia képes lesz fennmaradni, s mint az elmúlt százötven évben mindig, most is úgy alkalmazkodik a modern világhoz, hogy közben megőrzi arcát, hitét, saját hagyományait.
(A szerkesztőség a vitát lezártnak tekinti.)
