Bár a kormányoldali hírmagyarázók és kommentelők máris próbálkoznak vele, különösen nehéz helyzetben van, aki piaci szempontokkal szeretné magyarázni a Heti Válasz elestét. A (példányszámokat, vagyis a legkeményebb piaci racionalitást tekintve) legsikeresebb konzervatív hetilapot politikai akarat hozta létre – közpénzből, ahogyan ez itt szokás –, és politikai akarat igyekszik most eltakarítani az útból. Az újság megszűnése (optimista, de a Népszabadság példája nyomán nem sok jót sejtető megfogalmazással: a nyomtatott kiadás megjelenésének felfüggesztése) azért következett be, mert a magyar sajtó – szándékosan nem írjuk le, hogy sajtópiac – 2010 májusa óta úgy működik, hogy minden közéleti sajtótermék esetében az Orbán Viktorhoz, illetve a mindenkori orbáni politikához való viszony, meg a miniszterelnök személyes jóindulata dönti el a reklámtortából való részesedés mértékét.
Még konkrétabban: ha egy újságra a kormányfő megharagszik, akkor ott nem csak a legnagyobb hirdető, a magyar állam nem hirdet a továbbiakban, hanem a politikai jelzésekre érzékenyen figyelő profitorientált magáncégek sem. Piaci indoka nincs, de nálunk az ismeretlen, ám a versenytársaiénál mindenképpen sokkal kisebb példányszámú Figyelő sokkal több hirdetést vonz a Heti Válasznál. Ha pedig a terjesztési bevételeket tekintve ígéretes, ám a hatalommal szembekerülő újság eladósorba kerül, akkor a potenciális vevőknek mindig a tudomására hozzák – anno a Népszabadságnál ugyanúgy, mint most a Válasz esetében –, mit kockáztatnak, kivel kerülnek szembe, ha az óva intés ellenére mégis a befektetés mellett döntenek. A „láthatatlan kéz” nálunk egészen mást jelent, mint a valódi piacgazdaságokban: nem egy elvont fogalmat jelöl, hanem egy létező személyt, aki egyre kevésbé tűri el, ha nem szólhat bele, hogy miről írnak az újságok.
