Az emlékek meghatározzák a tereinket – a román alkotás alapgondolata rámutat arra a megközelítésmódra, amely számos ország pavilonjában megjelenik a 16. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálén. A Mnemonics című projekt az úgynevezett „kulcsos gyerekeket” és a lakótelepi élet tereit állítja középpontba, bizonyítva, hogy a tér éppúgy formálja az ott élőket, ahogy ez fordítva is működik. A kiállítás a XX. század második felében bekövetkezett romániai urbanizációt láttatja ebből a különös szemszögből. A pavilonban elhelyezett focikapuvá átalakítható szőnyegporoló rúd, az üres betonból pingpongasztallá alakítható placc, az elengedhetetlen hinták és a falakra rajzolt egységes, ugyanakkor mégis apróságokon keresztül egyedivé alakított ablakok mind-mind lakótelepi környezetet idéznek fel, amelyet az ott élők igyekeztek a maguk eszközeivel egyedivé alakítani. A pavilon a gyerekekre fókuszál, megmutatva azokat a játékokat, amelyeket a betonrengeteg szigorúságával szembenálló kreativitás és képzelőerő szült. A kurátori koncepció szerint a terek létrehozásának legfontosabb építészeti kihívása az érzelmekhez való kapcsolódás és a történetek, emlékek megalkotása – ezekhez pedig gyermeki kíváncsiság és lelkesedés szükséges.
Kreativitás és ötletesség a finnek számára sem idegen fogalmak, s ezt remekül szemlélteti a pavilonjuk. Az épületben egy olyan szabad, könyvtárszerű tér jelenik meg, amelyben az olvasók (nézők) szívesen időznek, nyomon követve a könyvtárak átalakulását, gondolkodásra és tanulásra ösztönző térként való megjelenését. Finnországban mindez presztízskérdéssé is vált az évtizedek során: a könyvtárak nem a városok eldugott részein kialakított, hanem az építészeti trendeket és dizájnokat ötvöző, sokszínű és látványos terek, amelyek az aktívrészvételt és a kifejezés szabadságát kínálják. A csocsó- és billiárdasztal, a ciklámen és fűzöld színű fotelek és hangulatos kávézók, az egyes termekben próbáló zenekarok éppúgy a könyvtár részét képezik, ahogy az olvasás, vagy a könyvkölcsönzés. A finn projekt neve MindBuilding (elmeépítés), ami nem csak terek, hanem gondolatok építését foglalja magában; mivel az építészeti remekművekben eltöltött idő innovatív ötletek születését segítheti elő. Olyan tervezők, építészek, könyvtárosok állnak a projektek mögött, akik felismerték annak jelentőségét, hogy a tudáshoz és az információhoz való hozzáférést mindenki számára elérhetővé kell tenni.
Ötvenhat makett, ötvenhat meghatározó iskolaépület – a görög pavilon a finnekével sok tekintetben rokon: itt az egyetemi és tudományos közeg és tér fontosságára, az építészeti elemek meghatározottságára hívják fel a figyelmet. A szabad, nyitott, informális és közös használatra szánt terek kialakítása és történelmi példákon keresztül történő bemutatása a tanulás, a tudás új szféráinak megnyitását szolgálja. És habár jellemzően az osztálytermet határozzuk meg a tanulás helyszínéül, az az évszázadok óta a folyosókon, az előterekben, a lépcsőkön és a kávézókban is zajlik (erre utal a pavilon lépcsős, szabad felépítése is). A kiállítás célja a kurátori elképzelés szerint nem csupán a múltbeli visszatekintés és a jelenlegi egyetemek építészeti struktúráira való reflexió, hanem ösztönzés olyan szabad terek létrehozására, amelyek demokratikusak, programozatlanok és közösek.
A projektek jelentős részében a szemléletformálás, a tudatos gondolkodás és a fenntarthatóság kap szerepet, és a társadalomformáló elképzelések is nagy számban megjelennek. Ez utóbbiak egyik legjobb példája a cseh és szlovák pavilon közös projektje, amely nem csupán egy kiállítás, hanem egy nagyon is élő szabad térhasználati ötlet, melynek célja a „normál élet” visszacsempészése a történelmi városközpontok turisták által uralt területeire. A tizenháromezer lakosú cseh kisváros Cesky Krumlov évente több millió turistát fogad, a helyi lakosok kiszorultak a történelmi városrészből, mert inkább hotelként, étteremként, boltként funkcionáló épületeket alakítottak ki a turisták számára.
Az UNES-CO projekt e trendet kívánja visszájára fordítani, s olyan teljes- vagy részmunkaidős állásokat kínál családoknak, amelyeken keresztül a „normál életet” vissza tudják csempészni a városba. A családok feladata a városba költözve az utcai játék, a sepregetés, viráglocsolás, vagy csak éppen az, hogy ücsörögjenek egy kicsit a kapu előtti padon. Mindez a novemberig tartó biennálé ideje alatt a pavilonban elhelyezett élő videón keresztül is nyomon követhető. A kurátor, Katerina Sedá célja nem a turizmussal szembeni kritika, hanem egy sokakat érintő problémára adott javaslat. A kampány címe utal az UNESCO Világörökségi listáján szereplő városok hasonló helyzetére, és a projekthez való csatlakozásra, az összefogásra (a címben szereplő CO, mint cooperation jelentése) is hívja őket. Ez a probléma ugyanis számos nagyvárost, például a biennálé helyszínéül szolgáló Velencét, de akár Budapest bizonyos pontjait is nagymértékben érinti.
Albánia pavilonja szintén a városok átalakulását követi nyomon: négyezer tiranai képen és régi faajtókon keresztül mutatja be azt a történelmi változást, ami a zárt kapuk kinyílását követő időszakban, a kommunista rendszer leomlását követően, a 90-es években történt. A nyitás határozottan megjelent a városban élők és dolgozók; az éttermek, a boltok, a borbélyok, szabók és számos szakma esetében. A projekt rámutat arra, hogy egy város kialakítása és életstílusának megalkotása aktív résztvevő közösségek által, az adott lehetőségek kihasználásán keresztül történhet. A pavilonban megjelenő közönség a hangok, árnyékok, a határok elmosása, és a vizuális kialakításba való szabad belépése révén éppúgy formálja az adott teret, ahogy egy helyi lakos Tirana pontjait. A pavilon ajtóinak jelentősége szimbolikus, ám jelenlétük a biennálé egészére is értelmezhető azzal, ahogy a tereket megújító megközelítésmódokra nyitnak rálátást; ezzel akár a nemzetek közti átjárhatóságot és jövőbeli projektek, építészeti alkotások létrehozását segítve.