Londoni kiküldetésem alatt a magyar kormány úgy döntött, hogy eladja az akkoriban romos állapotban lévő Erkel Színházat egy angol művészeti ügynökségnek. A tárgyalásokra Budapestről természetesen egy államtitkár érkezett – nevezzük Szabó Gézának -, akivel kettesben mentünk el a világhírű művészeti befektetőhöz, a nemzetközi produkciókat is támogató R&G vállalkozáshoz, ahol a vezérigazgató helyettese és számos tanácsadó fogadott bennünket egy elegáns, festményekkel és szobrokkal díszített teremben.
- Nos, a magyar kormány úgy döntött, hogy szeretné eladni az Erkel Színházat. Az önök vállalatát nagyra becsüljük, ezért kezdeményeztük a megbeszélést.
- Ennek örülünk – nézett munkatársaira James Stoneman, a középkorú, kifogástalanul eleganciával öltözött vezérigazgató-helyettes. – Hozott esetleg valami ismertető anyagot a színházról?
- Szerettem volna hozni, de sajnos nem készült el időre.
- Nem baj – felelte csalódással vegyes biztatással Stoneman -, ez esetben talán átadhatna néhány tervrajzot vagy fényképet, hogy lássuk, miről is beszélünk.
- Tervrajzot sajnos nem tudtam hozni – köhentett egyet Szabó -, mert a dokumentációs munkatársam éppen szülési szabadságon van, a fényképekre pedig, bevallom, nem gondoltam. A színházat mindenképpen fel kell újítani, tehát amúgy sem mondanának túlságosan sokat.
- Persze – bólintott Stoneman. – Hány nézőt fogad be a színház?
- Hányat is? – az államtitkár rám nézett. – Ezret? Ezerötszázat?
- Szerintem kétezernél is többet – szóltam közbe.
- Mekkora a színpad? – érdeklődött Stoneman egyik tanácsadója.
- Hát nagy és mély – bólogatott Szabó.
- Világos. Mikor kaphatnánk meg a pontos műszaki adatokat? – kérdezte az asztal végén ülő szemüveges férfi, aki már nagyon szeretett volna jegyzetelni.
- Hát rövidesen… majd Odze úr kapcsolatban marad önökkel.
Stoneman körülnézett, majd sokatmondóan biccentett. Az angolok az ajtóban kezet fogtak velünk, és udvariasan mosolyogtak. Szótlanul mentünk le a lépcsőn.
- Azt hiszem, jó benyomást keltettünk – mondta az államtitkár elégedetten, amikor beszálltunk az autóba. – Majd igyekezz előmozdítani az ügyeket, én pedig küldöm a tervrajzokat.
- Rendben – feleltem, de közben úgy éreztem, elsüllyedek a szégyentől.
- Akkor mehetünk ebédelni. Ismersz jó kínai vendéglőt? Persze, repiből fizetjük, ne aggódj – és barátságosan hátba veregetett.
A tervrajzokat azonban soha nem küldték ki, az államtitkár nem hívott vissza telefonon, pedig nincs szebb feladata a diplomatának, mint az előmozdítás. Stoneman titkárnője még egyszer-egyszer telefonált, aztán rájöttek, hogy nem lesz fejlemény.
Stonemannel viszont egyszer találkoztam a Tate Gallery egyik bemutatóján.
- Sajnálom, hogy ilyen felkészületlenek voltunk – mondtam neki.
- Semmi baj – felelte -, de ha Szabó államtitkárral találkozik, mondja meg neki, hogy a dokumentátor szülési szabadságát ne nagyon hozza elő tárgyalásokon. Nem igazán hatásos.
Erre koccintottunk.
