Köszönj szépen! – szólt rám a Mama, vagy a Papa, vagy mindketten, ha az utcán összetalálkoztunk valamelyik ismerőssel, baráttal, esetleg a szép számú nagynéni, nagybácsi valamelyikével. Én pedig szégyenlősen, morcosan igyekeztem kibújni a polgári nevelés számomra többnyire terhes kötelezettsége alól. Végül azért kinyögtem a néniknek egy "kezitcsókolom"-ot, a bácsiknak egy "csókolom"-ot. Ebből persze a felületes artikuláció miatt nagyjából "kezcsoklom" lett, de ezzel, ha rezegve is, de átvittem a lécet. Ennél macerásabb volt, amikor puszit kellett adnom egy púderes női, vagy borostás férfi arcra, esetleg még az "Adj egy pacsit!", tréfának szánt felszólításnak is eleget kellett tennem.
A Papának volt egy gyermekkori barátja, Imre bácsi, az ügyvéd, akinek a kezén az ujjak egy betegség miatt örökös görcsbe merevültek, nem tudta kinyújtani őket. Ráadásul az egyik lába rövidebb volt a másiknál, így ortopéd cipőt viselt, furcsa magas talppal. Imre bácsi egy alacsony, kissé köpcös, nagyon kedves ember volt, de én féltem tőle. Mindig megborzongtam, ha görcsös ujjai közé kapta a kezem. De nem mutathattam idegenkedésemet, mert nálunk nem volt szokás, hogy bárkinek bármilyen fogyatékosságát észrevegyük, a csúfolódásért pedig kikaptunk.
Az emberek nem tehetnek arról, hogy milyenek, vagy milyennek születnek, olyannak kell elfogadni őket, amilyenek – ez volt otthon a nevelési elv. Ha a Mama, a Papa és a barátaik kényes témáról beszélgettek és én persze érdektelenséget színlelve hallgattam miről folyik a szó, akkor valaki figyelmeztette a többieket: "Nicht vor dem Kind!", vagyis "Ne a gyerek előtt!". Én pedig a faragott lábú, bordó kárpittal bevont fotel - nálunk "fotöj" – takarásában csalódottan vettem tudomásul, hogy valami számomra unalmas témáról kezdtek csevegni.
Amúgy is szerettem a vendégjárást, mert a Mama virágot, mi Gyuri bátyámmal viszont sütit, jó esetben indiánert, vagy marcipánburgonyát kaptunk. Ha gyermekzsúrra mentünk, akkor többnyire tejszínhabos kakaó volt mazsolás kaláccsal vagy kuglóffal. Én egy kicsit émelyegtem a túlcukrozott kakaótól. De nem illett nyafogni.
Az étkezés különben is egy külön tortúra volt. Jól nevelt gyerek ugyebár először is kezet mosott, amit felesleges időhúzásnak éreztem, amikor farkaséhesen bezúdultam a lakásba. A fürdőszobai kényszerű kitérő után sem eshettem neki az ételnek, mert jól nevelt gyerek kézzel nem nyúl a tányérba. "Húzd ki magad, csukott szájjal egyél, ne könyökölj az asztalra, ne a szád vidd a kanálhoz, hanem a kanalat szájadhoz és ne szürcsölj!" – próbálta belém nevelni a "kispolgári csökevényt" a Mama. Természetesen a szájat nem a kézfejünkkel, hanem szalvétával kellett megtörölni. Az abrosz szóba sem jöhetett, pedig én azt a magam részéről logikátlannak tartottam, hogy ha úgyis leeszem az asztalterítőt, márpedig rendszerint így történt, akkor miért nem lehet még egy kis szószfoltot ejteni rajta.
Azután illett megköszönni az ebédet, vacsorát. Amúgy is annyi mindent meg kellett köszönni. Ha kaptunk valami ajándékot, ha megkérdezték, hogy vagyunk, akkor azt kellett válaszolni, hogy "köszönöm jól", ha a boltban a pénztáros néni a kezünkbe nyomta a visszajáró aprót, akkor is kijárt neki a "köszönöm szépen". Egyébként baljós árnyat vetett később beteljesült számtani, illetve matematikai képességeimre, hogy sokáig nagyon örültem a visszakapott aprónak, mert úgy okoskodtam, hogy én egy papírpénzt adtam és rengeteg fémpénzt kaptam vissza, tehát én jártam jól. Eltartott egy ideig, amíg rádöbbentem, a valóság rácáfol a csalfa látszatra.
Na de ami mindennél jobban felháborított, az a megmagyarázhatatlan igazságtalanság, ahogy a lányokkal kivételeztek! Az ajtóban előre kellett engedni őket, nem volt szabad fellökni őket, hajukat húzni, csúnyán beszélni velük, ők vehettek először a napköziben a leveses tálból, na ná, hogy a sűrűjét kimerték előlünk és még sorolhatnám az előjogaikat. Igaz, az öltözködésben az ’50-es évek végén, ’60-as évek elején még nem volt nagy különbség lányok és fiúk között. Nyáron kantáros, rövid vászonnadrág, az úgynevezett napozó, télen pedig az ormótlan, uniszex, többnyire fehér gumi hócipő tett egyenlőségjelet lányok és fiúk közé.
A jól nevelt gyerek mackóruhában csintalankodott, azt összekoszolhatta, de a vasárnapi sétára, vagy a Mosolyalbum fényképésznek már szépen fel kellett öltözni. Az öltönyünkhöz gumis nyakkendő is dukált és persze szép, fekete lakkcipő, amin a napfény is hanyatt esett.
Azokban az régi időkben még itt-ott felbukkant néhány öregúron a bokáig érő, vitézkötéses bunda, bekecs, de kucsmája a papának is volt. Az idősebb hölgyek nyakában zsinóron muff lógott. A kis bundás két végén nyitott zsákocskákba dughatták be a kezüket. Arról nem tehettek, hogy a kamasz szlengben a téli kiegészítő az akkor ébredező szexuális érdeklődésünk tárgyává vált lányok azon testrészét jelentette, amelyet legföljebb a suliba becsempészett fekete-fehér fotókon, vagy ki tudja honnan előkerült pornográf rajzokon láttunk.
A nagy lányok és az érettebb nők télikabátjának nyakán pedig gyakran szomorú üvegszemmel a semmibe bámuló nerc-, nyest-, vagy rókabunda ékeskedett. Kicsit ijesztő volt ahogy a szerencsétlen néhai állatok lábai egykedvűen lengtek gazdájuk járásának ütemére.
Nehéz volt jó gyereknek lenni a felnőttek világában, de manapság mégis gyakran eszembe jut, milyen jó lenne, ha visszautazhatnék az időben oda, ahol még illett tudni, hogy mi illik.
