"Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet, / Mert él basák és buták közepette, / Mert hiába lett acélból itt a szív, / Szép emberszívként szikrázni ha akar: / A honi rozsda megfogta, megette."
Ezt írta Ady A Tűz márciusában. Megint itt élünk basák és buták közepette.Egy harmadik, súlyos választási vereség után nincs más teendő, mint meghallgatni feleséget, gyereket, barátot: ennek nem volt, nincs és nem is lesz értelme. Hazamenni, lefeküdni, a fal felé fordulni, várni a véget, a sűrű homályba bukót. Vagy számba venni a vereség strukturális, stratégiai és taktikai okait, s levonni belőle a szükséges következtetéseket. Megállítani a futó csapatokat. Nem túlélni – élni. Basák és buták közepette civilizált embernek maradni.
Basák és buták közt
A strukturális okok lesújtók. Az a ’89 utáni Magyarország, amelynek társadalma fokról-fokra nyitottabbá vált, a Nyugat felé közeledett. A kádári puha diktatúrából fél-liberális fél-demokráciává, decentralizált jogállammá és felemás, magántulajdonon alapuló piacgazdasággá lett. 1995 és 2001 között fenntartható gazdasági növekedést produkált. Azóta társadalma bezárult és kirekesztővé vált. Az ország gyorsulón szánkázik lefelé a centralizált, vezérelvű, orbáni puha diktatúrában egy keményedő diktatúra irányába. Először elitjeiről bizonyosodott be, hogy nem érdekeltek a társadalom, a gazdaság nyitottságában, szabadságában és modernizációjában, majd az elitjeitől félrevezetett és nevelt társadalom jutott el a szabadság és a nyugatosodás elvetéséig. Ha a 80-as évek közepétől egy modernizációs kisebbségnek sikerült a társadalmi többséget, a homo kadaricust megnyernie, hogy a Kádár-rendszer bensőséges tekintélyi rendszerét váltsa fel valami újra és másra, most az Európa- és modernizáció-ellenes többség választ magyar különutat, zárja be a modernizációs kisebbséget Budapestre és néhány nagyvárosba. Talán ez a hanyatlás, ez a magyar és kelet-európai út a természetes, a normális főutunk és a ’89-es rendszerváltás, az átmeneti nyugatosodás a kivétel. Olyan mellékutca, amely Nyugatra indul és mindig Keletre ér.
Strukturális jelenség a tulajdonok és a személyiségi jogok évszázados bizonytalansága a központosított állammal szemben. Sem a személyt, sem tulajdonát nem védelmezi jog, és ez a védtelenség beivódott a magyar tudatba és érzületbe. Mások tulajdonának megszerzése, jogainak megsértése a hatalommal élés, nem pedig visszaélés, a törvénytelenül megszerzett javak járnak az uralkodó kasztnak. A politikai osztály ismét hozzászoktatta a társadalom tagjait, hogy gazdagodásuk és boldogulásuk nem tőlük maguktól, hanem a politikától, a patrónus-kliens viszonytól függ. A társadalom "normális viselkedése", hogy Magyarország második legnagyobb városa, Debrecen, önként és kéjjel megválasztotta az ország második legkorruptabb politikusát újra patrónusának: szerezz magadnak, hogy nekünk is szerezz! Nem falu és nem kisváros, nem tanulatlan és megfélemlített, szavazófülkéhez vezetett szavazók, hanem tanult, mindenről tudó magyarok mutatták meg országnak és világnak: a Nagytemplom és Kossuth Debrecene, a magyar kálvinista Róma a "lopj, hogy lophassak" képviselőjére szavaz. Védd meg a rablott holmimat, tartsd fenn a megszerzett jószágomat, nehogy visszajöjjenek, akiktől mindezt elraboltam! Minden nép olyan vezetőt kap, amilyet megérdemel!
1867 és 1990 között, soha politikai ellenzék parlamentáris úton nem juthatott hatalomra, így az egyetlen, érdekkijáró állampárt-pártállam és a háta mögül egyeduralkodó kaszt, illetve a gyenge, szétesett, saját szerepét nem tudó ellenzék a magyar politikai szerkezet állandó jellemzője. Elegendő idő és tapasztalat lehetett-e az 1990 és 2010 közötti parlamenti váltógazdaság ahhoz, hogy a pártok és politikusok bebizonyítsák a parlamenti váltógazdaság fölényét az autokrata, egyközpontú döntéshozatal felett, vagy a magyar társadalom arról győződött meg, hogy e pártok és politikusok nem őt, nem érdekeit és értékeit, hanem saját magukat képviselik, és ezért visszavágynak a nép vezéréhez, a központosított hatalomhoz?
Az igazsághoz hazudni magunk
Az Orbán-rendszer leváltásához stratégiai szövetségre volt, van és lesz szükség. A stratégiai szövetséghez igazat mondó, hiteles, kormányzóképes stratégiai kihívó, program, csapat, társadalmi-gazdasági érdekcsoportok, független és ellenzéki sajtó, külső támogatás szükséges. Valamennyi hiányzott. A 2012-13-as Bajnai-kísérlet társadalmi-politikai konstrukciója a budapesti és nagyvárosi középrétegek szociálliberális-liberális konzervatív Európa- és liberális demokrácia-párti szövetségére, kormányképes koalíciójára épült. De az ellenzéki pártok vezetőinek szabotázsa és a liberális konzervatív oldal politikai szerveződésének hiánya a szavazók cserbenhagyásához és a bukáshoz vezetett.
A 2016-17-es Botka-kísérlet eredetileg a Bajnai-konstrukció folytatásaként, de az önkormányzatok hálózatára építve kísérelte volna meg egy stratégiai szövetség kialakítását; majd Botka a Fizessenek a gazdagok! kampánnyal hozzálátott egy falusi és kisvárosi radikális szavazótábor beépítéséhez. Aligha sikerülhetett volna az ellentétes érdekű és értékrendű társadalmi csoportok szerves koalíciója, de a kísérlet végét az ellenzéki pártok vezetői megint nem várták meg, és ismét elárulták nemcsak a rendszerváltás, de saját választóik ügyét is. Bajnai és Botka valódi kihívói lehettek volna Orbánnak és rendszerének, egy stratégiai szövetségnek igazi esélye lett volna a rendszerváltásra – nem Orbán, nem rendszere működött kiválóan és nyert, hanem az ellenzék viselkedett gyalázatosan és ezért veszített. Még Bajnai és Botka se jutott el odáig, hogy ne csak a rendszer természetéről mondjanak igazat, hanem a jövendőről is, egy másik lehetséges rendszerrel. Az ellenzéki pártok vezetői pedig, mind 2014-ben, mind 2018-ban hazug és ostoba programokkal álltak elő, mondván, ráérünk akkor igazat és hitelest mondani, ha hatalomra kerülünk. Jellemző, hogy még a kárelhárító, taktikai szavazás együttműködése is működhetett volna, ha az ellenzék önsorsrontó módon ezt is el nem hibázza.
Hiteles ellenállás
Basa hatalomnak buta az ellenzéke. Orbán rendszere paranoiás következetességgel fölszámolta saját hatalmán belül a lehetséges ellenállási pontokat. A Fidesz régóta nem politikai párt, hanem tekintélyi, fentről-lefelé vezérelt választási gépezet. Minden vezetőt, képviselőt Orbán nevez ki, minden stratégiai és taktikai döntést Orbán hoz meg: a Fidesz se parlamenti pártként, se parlamenten kívüli mozgalomként, de még igazi érdek-képviseletként se működik. Bárki, bármikor, bárkire lecserélhető. A magyar állam a miniszterelnök személyes, egyközpontú mechanizmusa. A minisztereket, államtitkárokat, sőt, a bürokrácia legalsó pontján lévőket is a centralizált gépezet ura nevezi és dobja ki. A Fidesz-párt és a Fidesz-állam korlátlan és határtalan Orbán-párt és Orbán-állam. Orbán Viktoron kívül senki, soha, semmikor nincs biztonságban. Olyan politikai hazárdjátékos kalandorral van dolgunk, akit éppen a gyengeség és a kockázat visz át minden határon, aki nem magabiztosságból, hanem félelemből hajlik a brutalitásra és az erőszakra. Könyörtelen bánik el a sajátjaival, ezért van ok a nomenklatúra-lázadásra – mégsem lázadnak fel. Mindenki tudja, hogy nemcsak állását, jövedelmét, kiváltságait, felhalmozott vagyonát vesztheti el, de egész közeli és távoli családja mindenét is: kitapossák az életből.
A parlamenti ellenzéki pártok hiteltelenné váltak. Nem lehet büntetlenül ennyi választást elveszteni, ennyiszer cserben hagyni a szavazókat. A pártok szerkezete semmiben se tükrözi a választók megváltozott társadalmi szerkezetét. Miközben a társadalom szerkezete jelentősen megváltozott a 2006-os politikai-gazdasági belső válság, majd a 2008-2012-es külső-belső válság, az Orbán-rendszer újraelosztásának és a külföldi munkavállalás hatására, a pártok és vezetőik beragadtak az ezredforduló viszonyai közé. Intellektuális és gyakorlati teljesítményük nem mérhető. Semmit sem tanultak, semmit sem felejtettek.
Két hiteles ellenzéki szereplő maradt a színen: az ellenzéki önkormányzati vezetők, és a Bajnai-, a szakértői kormány, a V18 képviselői, benne a szociálliberális és liberális konzervatív szereplők. Kénytelenek voltak az új körülményekhez alkalmazkodni, és az Orbán-kormánnyal szemben helyi és országos alternatív kormányzási feltételeket kialakítani, teljesítményt nyújtani. A kérdés az, hogy az újonnan megszerzett, fiatal liberális szavazók dinamikus eleme hogyan, milyen intézményeken, mozgalmakon vagy pártokon keresztül kapcsolható össze a hiteles ellenzéki szereplőkkel. Vajon a hiteltelen pártok romjain a 2019-es Európai Parlamenti választásokon, majd az önkormányzati választásokon fölépül-e egy egységes lista-, jelölt-rendszer, vagy létrejön egy Macron-mozgalomhoz hasonló egységes erő? Ehhez az elszánáson túl, független sajtó, civil szervezetek, független igazságszolgáltatás, és tisztességes európai magatartás szükséges. Van mit megvédenünk.
Felmondják-e az európai vállalatok és bankok azt a piszkos alkut, amit az Orbán-rendszerrel kötöttek, hogy egyetlen hirdetést, reklámot nem közölnek a független sajtóban, hogy egyetlen eurócentet se adnak a civil szervezeteknek? A magyar sajtószabadságot két kézzel fojtogatják: az egyik az orbáni hatalom, a másik a német, francia, osztrák vagy holland vállalatok, pénzintézetek keze. Semmiféle egyenlő bánásmód nincs a kormánysajtó és a független sajtó között, minden multinacionális betartja az orbáni mocskos alkut: megkapod az állami megrendeléseket, osztozhatsz velem a lopott európai pénzeken, elviheted Paksot az oroszokkal együtt, ha leadod a sápot és hirdetsz a propagandagépezetemben. De nincs hirdetés a független sajtóban, nincs ösztöndíj független szereplőknek, nincs támogatás a civil szervezeteknek, nincs kegyelem Európa és a liberális demokrácia védelmezőinek! Mi történne, ha egyetlen ország – jaj, csak nem Merkel Németországa vagy Macron Franciaországa? – vállalatai és pénzintézetei elutasítanák a sötét alkut az orbáni hatalommal, és nem két, csak egy kézzel támogatnák? Ha a Klubrádió és a Népszava, a Hír TV és a Magyar Narancs, és mind a többiek, ugyanannyi multinacionális hirdetéshez jutnának, mint a kormánysajtó? Mi történne, ha a minden társadalmi felelősséget elutasító nyugati cégek nem segítenék eltaposni a piacgazdaságot, a jogállamot, a független sajtót, a civil szervezeteket? Elég ahhoz az Orbán-rendszer.
"Az Élet szent okokból élni akar / S ha Magyarországra dob valakit, / Annak százszorta inkább kell akarni."
