Az európai és az óceánon túli populizmusok terjedése és viszonylagos stabilitása – legalábbis ha azt vesszük, hogy nemcsak kormányra tudnak kerülni, hanem ott is tudnak maradni – nem független attól, hogy a mainstream nyilvánosság elveszítette az információk és a vélemények feletti monopóliumát és kapuőri szerepét.
A tájékoztatás pluralizálódása, a hozzáférés demokratizmusa és a politika(i tájékozódás) digitalizálódása következtében egyre nehezebb – ha egyáltalán kívánatos – karanténba tenni bizonyos szereplőket, kizárni őket egyes felületekről. Ennek számos oka van: Donald Trump kapcsán láthattuk, hogy bármennyire nem kívánatos is állításai(nak népszerűsítése) a vele kritikus nyilvánosság számára, azok nemcsak nézettséget és kattintások sokaságát hozták, hanem az így növekvő kattintás-számmal az adott felület hirdetési értékességét is növelték. Még a demokrata médiavilág egy részének is megérte Trump beemelése, amivel a jelenlegi amerikai elnök olyan felületekre jutott el, amelyekért stábja nem fizetett. További oka a kapuőri szerep relativizálódásának, hogy a digitális nyilvánosság pluralizálódásával, a politikafogyasztók hirdetésekkel való megcélzásával a politikus akit akar, azt egyre nagyobb eséllyel el is tudja érni, függetlenül attól, hogy a vele kritikus nyilvánosság ennek útját kívánja-e állni.
Ennek egyik következménye, hogy egy olyan plurális véleménytér alakult ki, és olyan túláradó a médiazaj, hogy a nyilvánosság korábbi szerkezetére jellemző véleményvezéri szerep kifulladni látszik. Vége van annak a kornak, amikor is az egyes lapok véleményrovatába írt gondolatok, vagy éppen stúdiókban (felkent) szakértői szerepből elmondott elemzések és „bizonyosságok” kizárólagos referenciák lehettek. A véleményírás egy része áttevődik a Facebookra, ahol nemcsak „a” behívott megmondó, hanem megmondók ezrei fejtik ki véleményüket. Mire a szakértő felületet kap egy főműsoridős sávban, addigra a fogyasztók egy része már nagyon más véleményen van. Míg az internet előtti ősidőkben még úgy volt, hogy „a” megmondó állította elő az adott dologról való gondolkodás és beszéd keretét, addig ma már sokszor kevéssé ismert vagy éppen a klasszikus (véleményvezéri) életmű nélküli megmondók keretére reagáltatják a szakértőt is. Aki aztán nagyon gyakran nem is érti a kérdést.
A véleményvezéri privilégium illékonysága és a szerep demokratizálódása nemcsak a politikai értelmezés sokszínűségére mutat rá, hanem arra is, hogy a tények – már amennyiben a politikában vannak ilyenek – értelmezésének különböző módjai lehetségesek. Egyre kevésbé kiszámítható, melyik vélemény mennyit ér, melyik miért emelkedik fel, miért kap egy adott vélemény annyi lájkot, megosztást, nézettséget, és ki miért népszerű. A marketingnyelv elérés- és eladásalapú iskolái mérhetővé teszik a gazdasági hatásokat, de egy politikai diskurzusban már sokkal nehézkesebb a mérhetőség.
Ha a kutatói megértés szándékával nézünk egy-egy virális tartalmat, vagy akarjuk megérteni, mitől ilyen elfogadott ez vagy az a megmondó, akkor rögtön egy definíciós nehézségbe ütközünk: nem világos, mit jelent a „hatás”. A magas olvasottság, a reagálások vagy követők nagy száma jelenti azt, hogy valaki hatásos? Biztos, hogy a választói döntésekre tényleges hatása van a fenti módon születő véleményvezérségnek? Tényleg képesek homogén – azaz egy irányba szavazó – közösségeket előállítani, vagy ez csak feltételezés? Ha valaki követett szereplője egy digitális világnak, az még nem jelenti feltétlenül, hogy a cselekvésekre is jelentős befolyásoló erővel bír. A napokban Magyarországon járt Milo Yiannopoulos kapcsán is elementáris trumpista hatásokról értekeztek sokan, holott Big Data-alapú kutatások sokasága, adatbázisok összevetése lenne szükséges ahhoz, hogy bizonyítva lássuk ezt a befolyásoló erőt.
Az, hogy valaki online népszerű, nem ad teljes képet a népszerűségéről és potenciális hatásáról, ahogyan az sem elégséges a véleményvezéri szerephez, ha valaki csak a „tévében van benne”. Véleményem szerint még mindig akkor válik valaki igazán véleményvezérré, amikor a nyilvánosság különböző felületei között átjárása van, televízióban és online térben is referencia – legalábbis a szereplések-, illetve a követők száma alapján. Ugyanakkor ezek a határátlépések ma egyre nehezebbek, és szerkesztő legyen a talpán, aki el tudja választani a releváns szereplőket a kevésbé fontosaktól. Mindenesetre, hogy a magát (tévesen) véleményvezérnek tekintő érezze a súlyát, ahhoz a hagyományos médiavilág szereplőjévé is kell válnia – már amennyiben politikai, vagy tágabb értelemben vett közéleti kérdésben kíván útmutatást adni.
A politikai-közéleti online véleményvezérség szavatossági ideje sem hasonlít a régihez. Megmondók születhetnek gyorsan – hirtelen jött megosztások, hirdetések, fizetett tartalmak révén –, de ezzel párhuzamosan a vélemények inflálódnak is. A sebes, tömeges megszólalási és véleményalkotási lehetőséggel a vélemények heterogenitása áll elő, és így megvan a veszélye annak, hogy egy tegnapi megmondó holnap már kevéssé tud tartós referenciapont maradni.
Nem véletlen, hogy a digitális fordulat előtti világ véleményvezéreinek egy része igyekszik védeni kompetenciáját és megmondó szerepét. Még hangosabbak lesznek, szerepléseik során kínosan nagyokat mondanak. Persze, a vélemények digitális versenyében muszáj is egyre nagyobbakat mondani, kell a kattintás, „mert ha nem én, akkor más” nyeri az aznapi, ugyanarra a témára vonatkozó látogatottsági versenyt. A „régi világ” megmondói most ugyanazt a monopólium-elvesztést élik meg, mint amikor a kommentátorkodás a rádióról átkerült a tévére, most pedig onnan az online-ra. Talán csak az lehet jó hír nekik, hogy egy darabig a különböző platformoknak meglesznek az éppen odaillő véleményvezéreik, éppen úgy, ahogy korábban is voltak sztárjaik az egyes generációknak és politikai szubkultúráknak.
De szokni kell: nem hamarosan, hanem mindennap egy új világ köszönt be.
