Angela Merkel igen komornak tűnt az Európai Unió és a balkáni országok múlt heti csúcstalálkozóján. Sok oka nem is lehetett az örömre, hiszen az EU nem éppen legszebb napjait éli: az alakulgató olasz populista koalíció kormányprogramja erőteljesen euroszkeptikus, az EU és Washington viszonya is szinte napról napra romlik. A szófiai csúcson még az ilyenkor megszokott hangzatos szólamok is elmaradtak, nevezetesen, hogy milyen nagy szüksége van Európának a balkáni országokra.
Szerbia és Montenegró - az a két állam, amellyel már évek óta folynak a csatlakozási tárgyalások - abban reménykedett, hogy az EU vezetői konkrét céldátumot jelölnek meg uniós integrációjukra. Erre azonban esély sem volt. Mindössze annyi előrelépés várható, hogy az EU júniusi csúcstalálkozóján hivatalos döntés születik majd arról: Albániával és Macedóniával is megkezdik a tárgyalásokat.
Szó sincs arról, hogy tárt karokkal várnák a balkáni államokat. Különösen a német kancellár az lassítaná tovább az integráció folyamatát. Angela Merkel számára egyre nagyobb gondot jelent, hogy miként tarthatja egyben az EU-t a rebellis közép-európaiak, illetve az erősödő nyugati populisták szorításában. A balkáni államok csatlakozásával finoman fogalmazva nem válna demokratikusabbá az unió. Szerbiában Aleksandar Vucic ugyan óvatos reformokat vitt véghez a nemzetközi hitelezők nyomására, ám a média-, illetve az igazságszolgáltatási helyzet inkább a harmadik világbeli államokéhoz hasonlatos. Montenegróban minden kérdésben az országot két és fél évtizede uraló Milo Djukanovic és klánja dönt. Albánia fejlettségét tekintve fényévekre van az EU-tól, s bár Macedóniában kedvező politikai változások mentek végbe, a szkopjei demokrácia helyzete is ingatag. S akkor még nem szóltunk Boszniáról és Koszovóról, a két elátkozott államról, amelyek egyelőre életképtelennek bizonyulnak a külső segítség nélkül.
A balkáni bővítés akkor válhat realitássá, ha az EU-nak sikerül elsimítani belső konfliktusait. Ez azonban egyelőre csak vágyálomnak tűnik.
