Két fontos beszéd hangzott el az elmúlt hetekben. Az egyiket Emmanuel Macron francia elnök tartotta Aachenben, a Nagy Károly (Charlemagne)-díj átvételekor, a másodikat Orbán Viktor a magyar parlamentben. Az egyik Európa fejlődésirányát jelölte ki a következő tizenöt-húsz évre, a második Magyarországét, amely elkanyarodik Európától.
Teszi, amit mond
Eszem ágában sincs a két férfit egymáshoz hasonlítani. Az igazat megvallva, általában károsnak és fölöslegesnek tartom, amikor hivatásos politikai elemzők Orbán megnyilvánulásait komoly elemzésre méltatják és ezzel orákulum-státuszt biztosítanak egy ügyes, ravasz, de mindent összevetve súlytalan figurának. A szélkakas forgása ugyan jelzi honnan fúj, de szelet nem csinál.
A Brüsszelbe illiberálisként érkező és onnan "régi vágású" kereszténydemokrataként visszatérő Orbánnak önálló koncepciója nincs, és sohasem volt. Gyakran idézik a budapesti diplomáciai kar előtt tett - utóbb megismételt - kijelentését: "(...) ne arra figyeljenek, amit mondok, hanem arra, amit csinálok". A megcsonkított mondat eredetije így hangzott: "ne a számat figyeljék, hanem a kezemet, mert csalok!" Szerzője pedig a hivatásos szemfényvesztő, Rodolfo volt.
Bár egyéves elnökségét több oldalról is kifogások és kemény kritikák érték, senki sem vonta kétségbe, hogy Macron bel- és külpolitikájában azt teszi, amit mond. Aacheni beszédében a vendéglátó Angela Merkel mellett több európai állam- és kormányfő jelenlétében Nagy Károly álmára (lényegében a Karoling német-római birodalom víziójára) hivatkozott. Orbánt, valószínűleg kíméletből, nem hívták meg. A kolbásztöltésben jeles magyar miniszterelnök nehezen követte volna a Kantot, Coudenhove-Kalergit, Denis de Rougemont-t idéző francia elnök szárnyalását.
Macron Európa számára négy kategorikus imperatívuszt fogalmazott meg. Először: ne legyünk gyengék, ne szenvedjük el, hogy mások döntsenek helyettünk. Másodszor: "a történelem nem dadog", ne engedjünk a széthúzás kísértésének. Harmadszor: ne engedjünk semmit a jogállamból, a demokráciából. Utasítsuk el mind az állam, mind az utca erőszakát. Végül: ne féljünk megszabadulni saját tabuinktól, és ne féljünk Európa újjáalakításától.
A kitüntetett nem elégedett meg elvek hirdetésével, szokása szerint szemléletes és végrehajtható terveket tárt hallgatósága elé. Az "Európa Kávéház"-at a nézetek és tervek megismertetésének és barátságos ütköztetésének nevezte. Az Európai Egyetem és az Európai Akadémia a művek és alkotók szabad mozgásán túl az eszmék terjesztésének felgyorsítását, a gazdasági, fiskális, szociális politikák összehangolását jelenti. Mindez nem a távoli, bizonytalan időben, hanem most: "Európát nem lehet lelakatolni, de azt sem lehet megvárni, hogy a 27 tagállam mindig és mindenben egyetértsen". Macron elismerte, hogy a nacionalisták, a populisták, a félelem gerjesztői érthetően beszélnek. Javasolta, hogy Európa hívei legalább ilyen világosan beszéljenek. Szép metaforával zárta beszédét: "ne egy tegnap szerzett szimfóniát tiszteljünk, de írjuk meg a befejezetlen szimfónia végét".
"Kívül tartani"
Orbán a maga zenéjét, szokása és ízlése szerint dobbal és harsonával kezdte. "A magyar ügy, ma nyert ügy", szögezte le. Elképzeléseit az európai költségvetés 2030-ig tartó ciklusához igazította. Feltehetően arra célzott, hogy a következő 12 évben, az egyébként elátkozott Brüsszelből legalább olyan bőven és folyamatosan csorog a pénz, mint eddig, és, hogy ezzel, úgy, ahogy eddig, nagycsaládja és közeli hívei rendelkeznek majd.
A beszédben többször szerepelt Isten neve és a csillagok állása és egy kis sirámmal vegyített melldöngetés: "A magyarok többet adtak a világnak, mint amit kaptak". És a hálátlan világot rengető felfedezés: "A liberális demokrácia korszaka véget ért. (...) Helyette inkább felépítettük a 21. századi kereszténydemokráciát". Múlt időben. A liberális demokrácia végét a Liberális Internacionálé alelnöke testközelből szemlélhette. A kereszténydemokrácia alapelveiről bizonyára a miniszterelnök-helyettes doktori disszertációjából értesült, de az sem tűnik lehetetlennek hogy beleolvasott a könyvekbe, amelyekből Semjén kiollózta szövegét. Újszülött kereszténydemokraták vagyunk, de szorgosak, az építmény már el is készült!
Orbán felsorolta a szerinte Európát fenyegető kihívásokat: "A multikulturalizmus volt az első lépcsőfok. A szólásszabadságot korlátozó politikai korrektség a második." A "harmadik lépcsőfok" – magától értetődően – a migráció, a kötelező betelepítési kvóta, amelyet első helyen említett. Mindezt egy olyan geopolitikai koordinátarendszerben vázolta, ahol tőlünk nyugatra a "germán vaskancellárok", keletre a "szláv katonanépek", délre a "muzulmán embertömegek" helyezkednek el. Ebből következően "három nagy hadsereget", a németet, az oroszt és a törököt kell a Kárpát-medencén kívül tartani.
Maradjunk a miniszterelnök által annyira kedvelt hármas számnál. A programbeszéd olvastán a nem-hívők számára három reakció lehetséges. Az első dühös legyintés: egy úrhatnám polgár már maga sem érzi szóözönének nevetségességét. A baj, hogy ez az előadás nem fejeződik be este tízkor, nem várhatjuk gratulációval a nagy színészt, aki a bohóckodástól sem retten vissza. A második: komolyra fogni és pontról-pontra cáfolni Orbán hazug vagy abszurd állításait. De kinek van kedve magyarázni, hogy a tőlünk északra élő cseh "katonanemzet" Svejkkel azonosul szívesen? Ki vállalja, hogy felvilágosítja a miniszterelnököt, a német hadsereget, a NATO tősgyökeres tagját nem szükséges "kívül tartani"? El ne felejtsem: a török gyerek hajdanán megvágta a gólya lábát, de azóta ugyancsak NATO-tag. És erről jut eszembe: multikulti vagy sem, voltak a magyar koronának muzulmán alattvalói: "Megállj, megállj kutya Szerbia / nem lesz tiéd magyar Bosznia!" Déli szomszédaink ma is szerbek, bosnyákok, románok és nem félelmetes (vajon miért?) muzulmán embertömegek.
Meggyőződésem, hogy Orbán nem távozni kíván Európából - "szükségünk van az Unióra és az Uniónak is szüksége van ránk” -, hanem bezsebelni, ami csak lehet, ameddig csak lehet. De óva inti az Uniót, adja fel "az Európai Egyesült Államokra vonatkozó hagymázos rémálmait”.
Képzelt ellenségek
Nos, ezen a ponton már se dühöngeni, se magyarázni nincs kedvem – gondolom, vagyunk így néhány millióan. Először is rögzítsük a tényeket. Ha az Unió szellemi atyjainak (Coudenhove-Kalergi, Jean Monnet) fogalomtárában ott lappangott is, az intézmények alakítói a kifejezést - Európai Egyesült Államok - sohasem használták. Másodszor: Macron aacheni beszédéből és a szavait követő Merkel kancellár egyetértő hallgatásából a süket is felfoghatta, hogy a valutauniót követő gazdasági és pénzügyi átalakítások, az Európai Ügyészség, az egységes határőrizet és migrációs politika, az európai védelmi stratégiához szükséges katonai integráció milyen irányba mutatnak. A történelem nem ismer végleges helyzeteket, birodalmak emelkednek és buknak. Az unióból államszövetségé alakuló képződmény körvonalai már láthatóak, neve – ezen a ponton – másodrendű.
Orbán legfőbb gondja, hogy képzelt ellenségeinek nevet adjon, ezért dobta most be az Európai Egyesült Államok kifejezést. Emmanuel Macron beszédében segítségére sietett: nevén nevezte, amitől Orbánnak van tartania. Eurózóna, fiskális unió? Mi jut akkor Matolcsy unokatestvéreinek? Európai Ügyészség? Ki lesz olyan megbízható bűnpártoló, mint Polt Péter? Európai Akadémia? Többé nem a hatalom írja a történelmet, nem a hivatal választja el az értéket a talmitól? Milyen világ az, ahol a miniszterelnök nem állhat bosszút azokon, akik valaha jót tettek vele?
Kinek-kinek a maga hagymázos rémálma. Putyin – nyilván baráti gesztusnak szánva – már évekkel ezelőtt kijelentette, hogy az Eurázsiai Unió tárt kapukkal várja Magyarországot. Szégyenletes az orosz mumussal rémisztgetni. Számos okunk van, hogy intenzív gazdasági, kulturális-tudományos kapcsolatokat tartsunk nagy és ismét erős szomszédunkkal. De nincs olyan bűvész, aki azon a kapun betuszkolhat bennünket.
