A következőkben méltatandó költői művek némelyikét egy korábbi írásomban már idéztem. Abban, hogy most ismét előveszem őket, nem az önplágium vezérel. E lépésemet kizárólag az az aggodalmam diktálja, hogy ezek az egészséges életmódra buzdító, kivételesen egyedi "versek" különben elvesznének a hálás utókor számára. Nem tudom ugyanis, hogy a 30-40-es évek egészségügyi felvilágosító plakátjait őrzi-e köteles példányai között az Országos Széchényi Könyvtár.
FELVILÁGOSÍTÓ PLAKÁT - A padlóra köpés a „nemzeti vagyont” is veszélyeztette
Mint ahogyan azt sem tudom bizonyosan, hogy annak idején hol mindenütt függesztették ki ezeket a több színben nyomtatott, feltétlenül rajzzal illusztrált agitkákat. Én a kerületi tüdőgondozó falán láttam őket. Ebbe az intézménybe évente elvezényelték tüdőszűrésre az elemi iskolásokat, ahol – ki hinné? – néha hosszú órákat is kellett várnunk, amíg bejutottunk a röntgenbe. Ezalatt akarva-nem akarva is olvasgattuk az egészséges életmódra serkentő, a gyermeki, egyben a felnőtti fantáziát is megmozgató plakátokat. Mindjárt az elsőn egy kék nadrágot viselő férfiú volt látható, amint egy jó hegyeset köp a padlóra. A Tányértalpú Barnabás történeteket illusztráló Mühlbeck Károly műveire hajazó rajz alatt a következő bölcsesség volt olvasható:
Tüdőbeteg csókja, köhögése
Padlóra vagy földre köpködése;
Értsétek meg, soh'sem vezet jóra,
Ez a ragálynak szétszórója.
Minden bizonnyal a kék nadrágos polgártárs volt az a tüdőbeteg, aki körül egy szülő (és nem akármilyen, hanem, mint látni fogjuk, egy "amely szülő”) nem hagyja gyermekét, legalábbis ha örül a csemetéjének:
A kicsinyeket óvjátok nagyon,
Minden gyermek nemzeti vagyon.
Amely szülő gyermekének örül,
Nem hagyja azt tüdőbeteg körül.
Ebből végképp kiderült, hogy mi a probléma a tbc-s ember – tisztesség ne essék, szólván – turhájával: a nemzeti vagyont veszélyezteti. De vajon hogyan lehet elkerülni a szörnyű kórt? Egy harmadik plakát erre nézve is megadta a szükséges felvilágosítást:
Aki szereti a tisztaságot,
Szabad levegőt és napvilágot;
Ki elfordul pálinkától, bortól,
Ne féljen a tüdőgümőkórtól.
Nekem ebből kisfiúként különösen a tüdőgümőkór nyerte meg a tetszésemet. Mármint nem maga az antialkoholista propaganda, hanem a mérgesen hangzó összetett szó, továbbá a halhatatlan sorok fölött ábrázolt férfiú, aki demonstratívan a hátát mutatta az italos palacknak. A szabad levegő és a napvilág egyébként is vesszőparipája lehetett a költőnek, mert a továbbiakban ezt tanácsolta:
Télen-nyáron nyissatok ablakot,
Engedjetek be levegőt, napot.
Szabad levegő és a nap fénye
Csak áldást hoz az emberiségre.
Az egészségünk megőrzése szempontjából kulcsfontosságú ismereteket tartalmazó tanácsok a szerző rovartani ismereteiről is árulkodtak. Íme az ezt tanúsító költemény:
Beste legyek reste teste
Sok embernek lett már veszte.
A szeméten mászkál, bujkál,
Onnan meg az ajkadra száll.
Az egészségügyi propaganda harcos költője ugyan adós maradt az egyes és a többes szám egyeztetésével (mászkál, legyek), ezt azonban kétségtelenül jóvátette a jelző és a jelzett szó (reste teste) pompás rímeltetésével.
Noha a fogak gondozása már akkor sem egészen tartozott a tüdőgondozás tárgykörébe, a szűrésre várakozó közönség erre vonatkozóan is kapott verses eligazítást:
A fogaitokat gondozzátok,
Rossz fogakkal kínlódás vár rátok.
Ne hagyjátok őket tönkremenni,
Mert így fogtok korán öregedni.
Erre ma, idestova nyolc évtized múltán is csak azt tudom mondani: hasznos tanácsnak bizonyult. Bár fogsoraimon azóta számos szájvíz-, fogkefe- és fogkrém-kereskedő, fogorvos meg fogtechnikus munkálkodott, gazdagodott, mindemellett szeretek kérkedni azzal, hogy még nem öregedtem meg (teljesen). Legalább is (86 évemmel) nem korán.
Persze arra sem árt emlékeznünk, hogy amikor a fenti versek születtek, sok ember éppen akadályozva volt abban, hogy ne hagyja gyermekét, a nemzeti vagyont tüdőbeteg körül, és hogy a többi jó tanácsot is betartsa. A versikék első számú címzettjei ugyanis minden bizonnyal az "alsóbb néposztályokhoz" tartozó egyedek voltak. Az ő köreikben, a korabeli higiéniai és lakásviszonyok közepette a tbc, a morbus hungaricus (magyar kór) mindennapos volt, és ezen saját erejükből nemigen tudtak változtatni. Ez azonban természetesen nem csökkenti a tüdőbeteg-versikék költői értékét. Felteszem egyébként, hogy a szerző nem busás honorárium fejében alkotta a fenti klapanciákat, hanem merő lelkesedésből, ahogyan ma mondanánk: társadalmi munkában. De vajh ki ő? Félő, hogy erre a kérdésre még az enciklopédikus irodalomtörténetekben, mi több, a mindentudó Wikipédiában is hiába keresnénk a választ. Atyám valaha arra tanított, hogy ha nem tudjuk, ki volt egy budapesti utca névadója, ne legyen felőle kétségünk: egy azóta régen elfeledett városi tanácsnok. Ilyen alapon bátran feltételezhetjük, hogy az "amely szülő" szülőatyja egy – a saját szakmájában egyébként bizonyára kiváló – szociálpolitikus városatya volt.
