A Liverpool FC hivatalos boltja körül talán egész évben nem volt ekkora tolongás. Nem elég, hogy ma van az utolsó bajnoki meccs, bejutottunk – igen: mi, a csapat – a Bajnokok Ligája döntőjébe. Ma mindenki akar egy emléket innen: már a bejutáshoz is sorba kell állni.
Odabent oldalazva lehet haladni. Az üzlet leghátsó zugában találom meg, amit keresek: a klub alapításának 125. évfordulójára kiadott mezt. Először is: gyönyörű. Mélyvörös, aranysárga hímzett címerrel, valóságos műalkotás. Apró szépséghibája, hogy már csak gyerek- és 4XL-es méretben kapható. Elfogyott, tárja szét a karját az eladó; aztán a második, a harmadik és a negyedik eladó is, mert biztosra akarok menni, hátha valamelyikük tud egy-egy elfekvő darabról a pult alatt. Nem tud, így hát mérlegelni kezdek: vajon a 4XL-est könnyebb átalakítani női ruhává, vagy inkább lefogynom annyit, hogy beleférjek a gyerekméretbe? Tulajdonképpen nem olyan vészes, húzom be a hasam a próbafülkében, úgyis le akartam adni egy kicsit, akkor talán a karomat se szorítaná, tényleg, épp itt az ideje egy kis testmozgásnak.
Amikor negyedszer megyek vissza az állványhoz, és nézem végig egyesével a kisfiúknak szánt mezeket, a biztonsági őr megkérdezi, minden rendben van-e. Persze, felelem, pontosan tudom, hogy mit keresek, ebből egy számmal nagyobbat, mutatom neki a mezt, mire ő halkan megjegyzi: de hát ez gyerekméret. Tudom, vágom rá önérzetesen, és hozzáteszem: általában simán beleférek a 146-osba. Csak az itt most nincs.
Teszek egy kört az üzletben, hátha csoda történik, és kerül az állványra egy megfelelő méretű mez. Elmélyülten veszem sorra a méreteket, amikor suttogást hallok bal felől. Két, nálam magasabb és szélesebb vállú férfi hozzám hasonlóan egyenként veszi sorra a mezeket, és közben arról beszélget, ha lenne 152-es, és kicsit formába hozná magát nyárra, azt akkor épp, mintha rá öntötték volna. Nem tudom visszatartani a nevetésem, úgyhogy egy pillanat múlva mindketten engem, pontosabban a melegítőmet bámulják. „Az övén krémszínűek a csíkok!” – böki oldalba egyik a másikat, akinek kigúvadnak a szemei. Majdnem ugyanilyen az ő melegítőjük is, csak fehér csíkokkal. Az enyém nyilvánvalóan sokkal szebb. Igen, biccentek feléjük, ez a jubileumi kiadás, őket meg majd’ megüti a guta. Hátul pedig egyedi – bökök a lapockám felé.
Na, erre mindketten visszaakasztják a fogasra, ami a kezükben volt. „Egyediii? – kérdezik egyszerre, felkészülve arra, hogy valami elképesztően drága relikviát tekinthetnek meg rajtam, amint megfordulok. „Ja. Rózsaszínűek a betűk – mondom. – Összemostam valami pirossal.”
A biztonsági őr kicsit közelebb húzódik, amikor meghallja, hogy mindhárman felröhögünk, hogy aztán a sor két végéről haladva ismét nekifussunk a mezeknek. Sajnos 146-os a legnagyobb, fiúk, négyszer végignéztem.” A két férfi csüggedten áll. Távozóban még hallom, amint egyikük azt kérdezi: „Szerinted a 4XL-es biztosan túl nagy? Kicsit úgyis ki akarom gyúrni magam nyárra.”
