Távolsági busz, új felszállók az ajtóban. A pénz előre kikészítve, forintra pontosan, külön tábla figyelmeztet, hogy a sofőr nem tud visszaadni. Az utastér szellős, de az ülések ritmusát színes egyveleg teszi sajátossá, s azt hiszem, sajátosan magyarrá is. Egy ember, egy táska. Mögötte egy táska, egy ember. Arrébb megint egy bőrönd, egy ember. Utána egy hátizsák, egy ember. Kivételként: egy ember, egy kabát.
Minden dupla ülés foglalt ilyen módon. Ettől kezdve a leülés nem puszta kényelmi cél, magától értetődő utazási forma, hanem döntések egész sorozata, tele érzelmi feszültséggel, várakozással, önostorozással, hogy vajon jól választottam-e ki azt, aki mellett a legkomfortosabban ülhetem végig a kétórás utat.
Itt van mindjárt a menetirány szerinti jobboldali két első ülés, ami tökéletesen üres, csak jelzésértékű dosszié pihen az egyik sarkában, Mégsem ül oda senki, mert a magyar autóbuszos jelrendszerben ez a két szék a sofőré, vagy legalábbis ő döntheti el, ki ülhet tőle beszélgetésnyi távolságra. Ezt a helyet egészen addig senki sem pécézi ki, amíg a mögötte lévő sorok dugig nem lesznek. Akkor ugyanis a sofőr nagy kegyesen a dossziét felteszi a polcra, s olyan mártírarccal ül vissza a helyére, mintha a generációkról generációkra öröklődő Real Madrid bérletét kellene odaadnia egy ellenséges család fejének. Bezzeg, ha ismerős lépdel fel, mindjárt széles mosollyal biccent, hogy vedd csak le, komám azt az alibi-paksamétát, huppanj le, Pestig jól kibeszélgetjük majd magunkat.
Topog befelé a másodrendű utasok csoportja, akik nem a központi pályaudvaron szálltak fel, hanem a város szélén, s ezzel mindjárt ki is jelölődött a pozíciójuk. Lám, nekik csak egy lakótelepi kétszobásra futotta, vagy a peremvidéki hétvégi házakból gyalogoltak be, egy-két üveg befőttel, lekvárral, frissen szedett eperrel feltankolva, amit visznek fel az unokáknak, de este jönnek is vissza, a házikót nem lehet egyedül hagyni, meg aztán ügyelni kell a gyümölcsösre is ilyenkor, érés idején. Nekik friss fű és földszaguk van, láttukra a fiatal műkörmözött lánykák egyből dupla combot növesztenek, s úgy helyezkednek, hogy a nénik-bácsik véletlenül se őket válasszák útitársul. A tapasztaltabb amúgy sem az ablak melletti ülést foglalja el, hisz akkor lazábban huppan le bárki a folyosó mellettire, mint hogy át kell másznia a belsőre.
Állni szerencsére tilos menet közben, ezért lassan leülhet az új felszállók kasztja is. - Szabad ez a hely? - kérdezik gyakorlatilag a hátitáskától, bőröndtől, kis cekkertől és nagy kabáttól, hisz persze, hogy szabad, már amennyiben nem vásárolt valaki jegyet a csomagjának is. A már bent ülők kasztja pedig külön kiélvezi azt a pár másodpercet, amíg nagy kegyesen odébb pakolja a saját cuccát, s megengedi, hogy melléüljön valaki.
Ettől kezdve egyformává válnak, közösen vigyáznak, hogy véletlenül se simuljon össze a karjuk, vagy koccantsák össze a térdüket. Mereven bámulnak előre, mélyednek bele az ingyenes reklámújságba, könyvbe, mobiltelefonba.
Mindegy is, mibe, csak beszélgetni ne kelljen a másikkal.
