Április végén Donald Trump amerikai elnök michigani nagygyűlésén a republikánus rajongók kórusban harsogták: „Nobel, Nobel, Nobel!” Történt ez egy nappal a két Korea vezetőinek panmindzsoni összejövetele után és pár hónappal Trump és Kim Dzsong Un észak-koreai államfő tervezett, történelmi csúcstalálkozója előtt. Mintha karnyújtásnyira került volna a technikailag még mindig háborús viszonyban lévő Észak- és Dél-Korea közötti békeszerződés és a félsziget kommunista felének atommentesítése. A phenjani rezsim felfüggesztette az interkontinentális ballisztikus rakétakísérleteket, és ideiglenesen bezárta a földalatti atomrobbantások színhelyét. Felcsillant a remény, hogy elhárulhat a veszélye az USA és Észak-Korea közötti háborúnak, amit – a Phenjan által felpörgetett, Amerikát közvetlenül fenyegető rakétakísérletek miatt – az amerikai elnök hitelt érdemlően kilátásba helyezett. Kim Dzsong Un kijelentette: hajlandó föladni atomarzenálját, ha Amerika nemzetközi szerződésben vállalja, hogy nem támadja meg Észak-Koreát. Phenjan értelemszerűen beleérti ebbe a rezsimváltásról történő washingtoni lemondást is.
Közben Trump Nobel-ügye már részben hivatalos útra terelődött azzal, hogy az amerikai Kongresszus tizennyolc konzervatív képviselője a Nobel-bizottság tagjainak küldött levélben javasolta az amerikai elnök békedíjra való jelölését. Az indok: ellentétben az előző amerikai elnökök hasztalan próbálkozásaival Észak-Korea nukleáris leszerelésére, a „maximális nyomás“ trumpi stratégiája működik. Katonai fenyegetéssel és a Kínát is magában foglaló, a korábbiaknál jóval húsba vágóbb gazdasági szankciókkal Trumpnak sikerült Kim Dzsong Unt a tárgyaló asztalhoz kényszerítenie. Beindult egy potenciálisan ígéretes békefolyamat, amely távlatilag a több mint hat évtizede megosztott Koreai-félsziget egyesítéséhez is elvezethet. Közben Mun Dzse In dél-koreai elnök is felsorakozott a Nobel-díj támogatók mögé: „Trump elnöknek megérdemelten jár a díj, nekünk, koreaiaknak meg a béke”. Mun tudja, hogy miképpen kell belopnia magát a nárcisztikus trumpi szívbe. A dél-koreai lakosság körében is egy csapásra megjavult a vélemény a korábban „háborús uszítónak“ tartott, népszerűtlen amerikai elnökről.
A világszerte tapasztalható derűlátás érthető. Látnivaló azonban, hogy a megbízhatatlanságáról elhíresült észak-koreai rezsim korábbi közeledési kísérletei Washington és Szöul felé kudarcokkal voltak kikövezve. Phenjan mindegyik diplomáciai érintkezésből nukleárisan megerősödve került ki. Például 1994-ben a Clinton-kormány egy átfogó nukleáris leszerelési egyezmény keretében fűtőolajat és villamos erőművi blokkokat szállított volna Észak-Koreának, ha az végleg leállítja a ballisztikus rakétakísérleteket és az atombombához szükséges plutónium előállítását. Főként Phenjan hibájából az egyezményből gyakorlatilag semmi nem valósult meg. Nem sokkal később egy kétfokozatú észak-koreai rakéta repült át Japán fölött. Az utóbbi évtizedekben mindegyik amerikai elnöknek megvolt a maga „nukleáris diplomáciája” Észak-Koreával szemben. Egy ideig Phenjan a nemzetközi atomsorompó egyezményből való kilépéssel zsarolta a Fehér Házat, amit 2003-ban be is váltott. Általános vélekedés szerint akkora már Észak-Korea teljes nukleáris tüzelőanyag ciklussal rendelkezett, vagy nagyon közel állt hozzá. A két Korea között is voltak kezdetben ígéretesnek tűnő, de végül kudarcba fulladt békekezdeményezések.
Most is borítékolható az elhúzódó pókerjáték. Országa gyönge általános helyzete ellenére Kim Dzsong Un igen jól játssza az erős játékos szerepét a világporondon. Senki nem tudja biztosan például, hogy miért éppen most volt hajlandó a 180 fokos fordulatra: az észak-koreai vezető már belengette a „teljes nukleáris leszerelést”, amin azonban minden bizonnyal mást ért, mint Washington. Kim számára a teljes atomleszerelés csak akkor jöhet szóba, ha az Egyesült Államok véget vet a Dél-Koreával való szoros katonai szövetségnek, hiszen azt állítja, éppen az utóbbi miatt van országának szüksége a nukleáris elrettentésre. Hajlandó lesz-e ekkora engedményre és áldozatra Washington és Szöul? Kim emlékezhet arra, hogy mi történt Líbiában Moammer Kadhafi elnökkel azután, hogy magától feladta atomfegyver-ambícióit. A semmiféle nukleáris elrettentő erővel nem bíró Szaddám Huszeint könnyű volt megdönteni Irakban. Irán kapcsán pedig Kim napnál világosabban láthatja, hogy Trump alatt milyen törékeny politikai áruvá vált egy több éve érvényben lévő, Teherán által maradéktalanul betartott multilaterális atompaktum is, miután Trump pár nappal ezelőtt felrúgta a 2015-ben hét ország részvételével keservesen kitárgyalt iráni egyezményt.
De legyünk most derűlátók, s képzeljük el, hogy egy átfogó, háromoldalú alku keretében Washingtonnak, Szöulnak és Phenjannak sikerül megegyeznie az észak-koreai nukleáris veszély elhárításában és a két Korea közötti békeszerződés megkötésében. Jár-e akkor Donald Trumpnak a Nobel-békedíj? Úgy vélem, igen, de csak Mun Dzse In és Kim Dzsong Un elnökökkel megosztva. Donald Trump világméretű (különösen európai) népszerűtlenségének tükrében persze garantált lenne a felháborodás. De ha Jasszer Arafat és Jichák Rabin Nobel-békedíjas lehetett, akkor utánuk ki nem kaphatja meg ezt az elismerést?
Barack Obama még elnökségének első évében, „hozomra” kapta meg a díjat, s zavarában nem is tudott vele mit kezdeni, kényszeredetten „cselekvésre való felhívásként” fogta fel. Mi lett a Nobel „ígéretéből” nyolc évvel később? Obama se az iraki, se az afgán háborút nem tudta teljesen befejezni, nem zárta be a guantánamói fogolytábort, megtámadta Líbiát, a drón-támadásokat pedig ipari méretűvé fejlesztette több országban. Odaítélte volna a Nobel-bizottság Obamának a díjat ezért a külpolitikai teljesítményért is? Kevéssé ismert, hogy 1939-ben még Adolf Hitlert is felterjesztették a Nobel-békedíjra. Az aktuálpolitika mágneses tere mindig erős volt a békedíj körül. Ez egy ilyen díj, így kell szeretni vagy nem szeretni. Mindig vita lesz körülötte, Trumppal a képben pedig nagyon viharos vita.
