A fogalom, illetve az azt megjelenítő személy(ek) már az előző korszakunk idején feltűnt(ek). Pl. Demján Sándor (a skálás, később a trigránitos és a prima primissimás), Kovács Ádám (a hangágyús, fradis és celladamos), Széles Gábor (a műszertechnikás, később az ikarusos és videotonos), hogy csak hármat említsek. Ők fokról fokra, lépésről lépésre építették ki és fejlesztették vállalkozásaikat, s megállták a helyüket 1990 előtt is, az akkori korszellemmel szemben. A rendszerváltás után a veszteséges állami vállalatok nagy részét privatizálta az első két kormány, s azok részben külföldi, részben hazai tulajdonba kerültek. A külföldiek sokszor csak a piacot vették meg, és a megszerzett tulajdont felszámolták, a dolgozókat elbocsátották. A hazai újtőkések ezt nem tehették volna meg, hiszen nekik ki kellett (volna) gazdálkodni a vételárat, azaz legtöbbször a vásárlásra felvett hitelt. Keringtek bőven - bizonyára igaz - pletykák különböző volt állami és pártvezetők vagyonhoz jutásáról. Tanulságos gazdaságtörténeti könyvet lehetne írni ezeknek a cégeknek a további sorsáról, tudtommal még nem készült ilyen.
Lassacskán három évtized telik el a piacgazdaságra való áttérés óta, s annak utolsó harmada egyazon kormány ernyője alatt. Az időszakot két félidőre osztja az uniós tagságunk. A belépés óta, de főleg a 2007-2013-as uniós költségvetés különböző támogatásai révén (kedvező kölcsönök és vissza nem térítendő pályázati pénzek) a hazai vállalkozások a korábbinál előnyösebb helyzetbe kerültek – miután és ha sikeresen átvészelték a válság éveit -, hiszen nem elsősorban a megtakarításaikból tudtak fejleszteni.
A pályázati pénzek azonban veszélyeket is rejtenek. Kísértést ébresztenek a verseny nélküli vagy manipulált odaítélésre, a kalkuláció és költséghatékonyság elhanyagolására. (Az esetleges korrupciótól tekintsünk el, de csak azért, mert nem témája ennek a kis gondolatmenetnek.) Csak egy példa, a hóttsík vidéken lévő Tyukod 11 fa-kilátója. Kíváncsi lennék, mennyi volt eddig az egy kilátóra jutó összes körülnéző. Az eddigi uniós pályázatok többségét nem olyan beruházásokra fordították, amik eredményei hosszú távon is működő és hasznot hozó, termelő létesítmények lennének, hanem pl. közterek, utak építésére (persze ez utóbbiak közvetve segítik a gazdaságot), sportlétesítményekre, közvilágításra stb. Ezek a beruházások csak az építésük idején adnak munkát a rajtuk dolgozóknak illetve a beszállítóknak, a munka befejezése után már nem. Illetve a stadionok megépítésük után is viszik a pénzt, az üzemeltetési költséget, hiszen a bevételek annak csak a töredékét fedezik.
A másik gond, hogy ezek a beruházások öngerjesztővé válnak, a megteremtett kapacitások igénylik a folytatást. Ez is az oka lehet az olimpiarendezés felmelegített ötletének. Illetve már döntés is született a soroksári atlétikai centrum építéséről, ahol a hírek szerint csak a tervezés mintegy ötmilliárdba kerül. S félig kész állapotban van a közel hetvenezres nézőterű Puskás Stadion, aminek az árából egyszer s mindenkorra minden 6-18 év közötti diáknak laptop kerülhetett volna a padjára. Vajon éves átlagban hány százalékos lesz a stadion kihasználtsága?
Az utóbbi évtized, a 2010 utáni időszak fő jellemzője is elsősorban a gazdacsere. Vagy az állami tulajdonba vétel (egyes bankok, közművek stb.), vagy a magánosítás (állami földek), illetve a magánkézből magánkézbe kerülés. Így nőtt óriásbirodalommá, 200 vállalkozás fölé a ma legsikeresebb vállalkozónak, Mészáros Lőrincnek a cégbirodalma. Nagyon sok területhez ért, vagy nagyon jó szakérő csapata van, ha a vasútépítéstől a ligniterőművön és a szállodákon-kempingeken át a földművelésig-sertéshizlalásig ennyi mindenben sikeres. Nem jut azonban eszembe olyan gazdasági terület (a mangalicatelep kivételével), ahol nem vásárlással, hanem új cég alapításával növelte volna a foglalkoztatottak számát. Illetve azt se tudom, hogy növelte-e egyáltalán a korábbi dolgozók számát az általa megvásárolt cégekben; vagy ha azt nem is, akkor legalább a jövedelmüket.
Pedig ez a két mérőszám határozhatná meg a nemzeti tőkés értékét, az értéktöbbletét a külföldi tulajdonossal szemben. Igaz persze, hogy a vásárlás is tőkeforgatás, de csak olyan, mint amikor a szénát forgatjuk a réten. Nem lesz tőle több, legfeljebb szárazabb, illetve magyarabb. Mert a multi (pl. a Tesco) ugye kitalicskázza a hasznot, a hazai (pl. a CBA) itthon fekteti be. Mibe is? Újabb boltok nyitásába, vagy más üzletágakba? Mibe forgatta be Tiborcz István a ledes lámpák szereléséből származó üzleti hasznát? A microsoft-os, állami informatikai programcsomagokba? Ha valaki firtatja a választ, rögtön kiderül, hogy mindez üzleti titok.
A fontos kérdés azonban mégis csak az, hogy a nemzeti tőkések a hasznuk nagyobb részét mire fordítják. A saját és a családjuk luxus-életmódjára, művészeti mecenatúrára, az oktatás támogatására, az elmaradott térségek fejlesztésére? Ha a Vasárnapi Hírekben nemrég megjelent írásra gondolunk (Vérhányás, plázaálom, nyomorharc, április 15.), lehet valamilyen sejtésünk a nemzeti tőkések nemzeti elkötelezettségéről.
