- A választások előtt azt nyilatkozta a Newsweek lengyel kiadásának, hogy az ellenzék Budapesten jó eredményt ér majd el, de Budapest nem az egész ország. A felmérések ellenére pedig nincs azzal kapcsolatban illúziója, hogy lesz változás. Önt miért nem kapta el a sokakra jellemző reményteljes hangulat?
- Nem szoktak hangulatok elkapni. Igyekszem reálisan nézni a dolgokat úgy, hogy a vágyaim ne homályosítsák el a látásomat. Egy írónak illik ismernie azt a társadalmat, amelyben él. Magyarországot soha nem önmagában létezőnek tekintettem, hanem nagyobb összefüggésrendszer részeként. Ilyen szempontból vannak bizonyos külső, meghatározó tényezők, amelyek erősebben hatnak, mint az emberek vágyai.
- Az interjúban a kelet-európai régió feudális mentalitásáról is beszél. Milyen visszhangja van ennek egy lengyel nyelvű cikkben? Kapott valamilyen visszajelzést?
- Nem. Azok a lengyel újságírók, akiknek néha nyilatkozom, tudják, miről beszélek. A két társadalom fejlettségét, struktúráját és történelmét tekintve nincs annyira távol egymástól.
- Budapest és a vidék ellentéte a választás utáni hetekben gyakori téma volt a médiában. Kőbéka című regényének főhőse, Kálmánka is egy olyan faluból indul, ahol szegények és kiszolgáltatottak az emberek.
- A vidék-város ellentét azóta létezik, hogy a nagyvárosok kialakultak, több ezer éve. A nyugat- és kelet-európai történelmet többek között a városiasodás folyamata is megkülönbözteti egymástól. Mátyás király idején Nyugat-Európában már erős gyökerei voltak a városiasodásnak, ami Magyarországon is megindult, de Mátyás uralkodásának a közepe táján valamiért visszafordult. A városokba verődött népesség a világon mindenhol újszerűbben volt kénytelen megszervezni az életét, mint a röghöz kötött vagy kötődő vidéki lakosság. A vidék-város ellentét mindenhol létezik a világon, és a tömegpolitika fel is használja, a manipulálás hasonló lehetőségeivel éltek és éltek vissza egykor Babilonban, Athénban, Rómában és Alexandriában.
- A Kőbéka a János vitéz átiratának is tekinthető. Míg Jancsi saját döntéseket hoz, ezáltal fejlődik a személyisége, és befolyással van az életére, Kálmánkának nincs esélye, hogy saját döntései vezéreljék az életét, külső erők befolyására sodródik.
- Nem írtam újra, hanem ironikusan utalok rá, ahogy Voltaire Candide-jára is. Kálmánkának a történet során éppenséggel igen sok lehetősége van, hogy kitörjön, csak nem tud velük élni, nem is sejti, mi történik vele és körülötte. Ingerszegény környezetbe születik, ahol nem történik semmi, nem dolgoznak, nem tanulnak, szocializálódni nincs mihez, normális személyiség így nem fejlődhet ki. Áldozati pozíció. Meggyőződésem, hogy ami az utolsó évtizedekben történt, nem sokban különbözik a török kortól. Tanuljuk, hogy miután 1541-ben a török elfoglalta Budát, három részre szakadt Magyarország, és 150 évig totálisan ki volt szolgáltatva a tőle független erőknek. De a lényeget nem tanítják. Az egyik fontos tényező a végvárak működése, amit a romantika óta heroizálnak. A valóságban a végvári vitézek nem kaptak sem fizetést, sem ellátmányt, abból éltek, amit a környező falvakból elraboltak. A Nyugat mindig így használt minket, piac és olcsó munkaerő forrásaként: kívülről biztosítják a katonai eszközöket, belülről pedig megengedik a szabadrablást. A másik tényező a kettős adóztatás rendszere, ami a falvak végzetes elnéptelenedését okozta. Nagyhatalmi megállapodás alapján a törökök által megszállt területeken nemcsak a török szedte a harácsot, hanem a császár és az egyház is szedte az adót, ebbe pusztult bele a magyar népesség, és nem a harcokba. Az adószedést persze magyaroknak adták bérbe, ezt sem tanítják. Amikor több nagyhatalmi érdek ütközik Kelet-Európában – jelenleg kettő, a német és az orosz –, hasonlóan működik a kettős adóztatás, mint hajdan. Ha az ember több száz évben gondolkodik, nemigen hihet az egyes évtizedek illúzióiban.
- A Kőbékában van egy jelenet, ahol a Királyi Kollégiumban azt tanítják a hallgatóknak, hogyan lehet manipulálni a tömeget, például álvitákkal, az üzenetek lebutításával, rágalmazással, a racionális érvelés hiányával, ami hasonlít a valóbeli kormányzati retorikára is. Volt valamikor esély racionális politizálásra Magyarországon?
- Az 1860-as években nagyon is racionálisan politizáltak Magyarországon, a kiegyezés rendkívül ésszerű és hasznos döntés volt, mindenféle jogos érzelmekkel és indulatokkal szemben. Az ország a kiegyezés következtében került történelme során a legközelebb Nyugat-Európához. A fejlődésünknek az első világháború vetett véget, azóta egyre távolodunk. A gazdasági teljesítménytől beszélek, az európai történelmet nem szeretném idealizálni, Nyugat-Európa társadalmai a XX. század első felében förtelmesen alakultak, és amit manapság Európának nevezünk, az az 1960-as évektől csak a 90-es évek végéig tartott. Egy politikus a maga szempontjából akkor működik racionálisan, ha a hatalmát hosszú távon biztosítani tudja, az eszközöket pedig az a közeg dönti el, amelyben működik. Ha nagy a közegellenállás, akkor finom eszközöket használnak, ha kicsi, akkor durvát. Azokat a manipulációs technikákat, amelyek a regényemben szerepelnek, nem ettől kormányzattól tanultam, mivel a kormányzatok ezekkel az eszközökkel mindig szoktak élni, és nem csak Magyarországon. A tömegtársadalom ezzel jár. Nem mentek fel senkit, aki emberellenes jelszavakkal szerzi meg a hatalmát, ha azt mondom: a módszer nem új. A korai Kádár-korszak vagy a Rákosi-korszak jelszavai sem voltak emberségesebbek. Nem tudom, hogyan lehet ez ellen intézményesen küzdeni, mindenesetre ajánlatos, ha mindenki a maga módján partizánkodik.
- A kormányzat szellemi elit ellenes retorikát folytat már jó ideje. A saját szerepét hogyan értékeli? Mennyit ér, amikor megszólal, interjút ad és kritikai megjegyzéseket tesz?
- Nem tudom megítélni. 1914-től kezdve az összes magyar hatalom értelmiség- és szellemellenesnek bizonyult. Bármit is mondtak az értelmiségiek, a hatalom vagy büntette őket, vagy nem figyelt oda. Ez így volt a Horthy-, a Rákosi- és a Kádár-korszakban egyaránt. A világpolitikai helyzet miatt a Kádár-korszak vége felé lett némi enyhülés, és még jó szakemberek is vezető pozícióhoz juthattak, ám ennek hamarosan véget vetett a rendszerváltás. A magyar történelem amúgy is szerénységre inti az embert. A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál környékén jelenik meg a József Attila kritikai kiadás harmadik kötete, amely az 1930-37 közötti prózai írásokat tartalmazza, jegyzetekkel, tanulmányokkal, 1450 oldal. Ezer példányban fog megjelenni, és nem tudom, hányan fogják kézbe venni. Benne van a kötetben, hogy József Attilát, a XX. század egyetemes zsenijét 1936-ban egy körkérdés szerint az olvasók a 32. helyre rangsorolták az élő írók között. El tudom képzelni, hogy a valaha élt legnagyobb magyar írók között ma még hátrébb szerepelne. Úgyhogy én soha nem azért mondom, amit mondok, mintha bárkit befolyásolni szeretnék. Ha megkérdeznek, elmondom a véleményemet, ennyi. Az írásnak sokkal több értelme van. Ha egy mű jól sikerül, évtizedek, évszázadok múlva is lehet élvezni, és az az előnye is megvan, hogy nemcsak a rációra, hanem az érzelmekre is hat.
