Igazi gyermekszerelem volt a miénk – kutat legrégibb emlékeiben a 84 éves cigány, Bunyi Lajos bácsi, miközben zavarában a konyhaasztal terítőjének sarkát gyűrögeti erős ujjaival. - Ötéves korunk óta sülve-főve együtt játszottunk. Czóbel Sájndlival első pillantásra köttetett meg örök szerelmünk, amikor először tértem be hozzájuk, hogy tüzet rakjak a kemencébe. Szombat lévén a zsidó Czóbeléknek tilos volt dolgozniuk, hiszen a Szombat szent ünnep, ezért helyettük én végeztem el a kisebb házimunkákat. Czóbelék a szomszédjaink voltak a Víz utcában, ahol három zsidó család élt. Az Ádlerék, a Czóbelék és a Rozenbergék – ízlelgeti a rég emlegetett neveket az öreg hunyadi polgár.
Minden zsidó háznak megvolt a maga sábeszgója, vagy a János bácsi, vagy a Kati néni, akik jól ismerték a szombati tilalmakat és az egyéb szokásokat. Sokan tartottak sikszét, vagyis cselédet, aki a sokgyermekes családnál, ahol az anyukának nem jutott ideje, elmondatta a gyerekekkel a reggeli imákat, a Majde-ánit (Modeh Ani) és a Májcit (Moci), vagyis az ébredés utáni, illetve a kenyérevés előtti imákat.
– Na, tessék, ezen a fényképen látható az a régi Bánffyhunyad, amiről az öreg beszél – szól közbe a mindig derűs, nagyhangú háziasszonyunk, a magyar Éva néni, Lajos bácsi hitvese, miközben megbarnult, gyűrött képeslapot tesz elénk a konyhaasztalra. – A hajdani fotográfus a heti vásárt örökítette meg. Nálunk ugyanis minden kedden, ahogyan manapság is, vásárt tartottak, csak régen nem a Nagy utcában, hanem a Fő téren volt a helye. Ott sok zsidó kereskedő árult, de rég elmúltak már azok a békebeli szép idők – sóhajt fel Éva néni és visszafordul a kemencéhez, amiben Lajos bácsi kedvence, a rahátos kalács sül.
És valóban, erről a vásárról visszaemlékezéseiben Klepner Eliezer Laci, a város zsidóságának krónikása is említést tesz: "Kedd volt a hetivásár napja. Igyekeznünk kellett a bevásárlással, gondolva az egész heti szükségletünkre és a közelgő Sábátra. Ez volt az a nap, amikor minden mozgóképes családtag a piac körül forgolódott, kik az üzleteikben, kik a sátraikban. A nagy rőfős textil sátraktól egészen a kis árusítókig, akik csak a keddi piacokon, vagy nagyvásár napján árulhattak. Mindenféle árucikk kapható volt náluk: színes szalag, illatos szappan, színes festett pogácsa középen tükörrel, csuri bicsok, egyebek."
A vásáros képpel a kezemben Schvarcz Tiborhoz igyekszem, aki az utolsó zsidó Bánffyhunyadon, hiszen a többiek elpusztultak a vészkorszakban, vagy kitelepültek Romániából Izraelbe. Tibor ismerősként veszi kezébe a töredezett képeslapot és máris szolgál egy adalékkal.
– Tudja, miért csodálatos ez a fénykép? Mert a jobb alsó sarkában egy kucsmás alak ballag. Azt is tudom, ki ő és honnan jön, hová megy éppen... Látja a karján azt a nagy fűzfavesszőből font kosarat? Éppen kiürült, ezért elindult hazafelé – mosolyog sokatmondóan. – Ő Rozenberg bácsi, aki péksüteményt árult a piacon. Úgy mesélték az idős hunyadiak, hogy a vásár vége felé mindig seregnyi éhes gyerkőc csapódott az öregemberhez, mert jól tudták, hogy a maradékot szétosztja közöttük – teszi hozzá a kalotaszegi zsidóságot ma már egyedüliként képviselő kereskedő.
A 84 éves tősgyökeres bánffyhunyadi Simon Jánostól tudom meg, hogy a helyi zsidók nagy többségének magyar volt az anyanyelve és hagyományosan a magyar kultúrán nevelkedtek.
– Együtt játszottunk, tanultunk meg úszni a Damos, meg a Körös vizében, rengeteget snúroztunk, bigéztünk és persze fociztunk – meséli mosolyogva az idős magyar. – Közel volt hozzánk a vágóhíd, onnan szereztünk bivalyhólyagot, felfújtuk és arra húztunk egy rossz külsőt, azzal fociztunk az utcán. A zsidók közül a három Hersch fiú volt a legjobb futballista és máig legendás a gyors lábú Lájb János, akit mindenki csak Lájbinak becézett, s később szeretett trénere lett a bánffyhunyadi Fotbal Club Voinţa-nak.
Miközben a hunyadi utcákat járom, sorra veszem a hamisítatlan kalotaszegi faházakat, a kisvárosi kőépületeket és segítségükkel igyekszem felidézni a két világháború közötti szombatok hangulatát. "A déli órákban megtelt az utca sétálókkal, ha bármely szerény öltözettel is, de nem maradtak el a megjegyzések. Nem minden esetben voltunk jól nézve. Sok zsidó üzletek, műhelyek zárva tartottak egy-két kivétellel. Érthető volt, ez a Szombat napja." – írja Klepner, a békeidők szemtanúja.
Hirtelen az egykori Zsidótemplom előtt, a mai Stadion utcában találom magamat, ahol döbbentem látom, hogy egy nagy faragott külső kapun kívül szinte semmi sem emlékeztet a zsidó közösség egykori életteli világára. Az angyalkákkal díszített hatalmas építmény jobb oldali sasfáján felfedezem a mezuzát, a pergamenre írt bibliai fejezetek rejtekhelyét. Nyoma sincsen azonban már sem a zsinagógának, sem a rabbi-háznak, sem a tanháznak. Mindet lebontották az utódok, a híres palotás cigányok.
Csak az emlékek maradtak meg, mint a könnyekkel kísért Lajos bácsi szavai, amelyek örök fájdalmat idéznek. Mintha most is maga előtt látná a telet idéző tavaszi reggel képsorait: "Hullott a hó, amikor Czóbel Sájndlit és családját a katonák teherautókra parancsolták. Tizenegy éves kamasz volt akkor. Nem sejtettem, hogy milyen sors vár rá, de rettentően fájt a szakítás és megsirattam az elválásunkat."
És kísértenek a tények: 1944. május 3-án gyűjtötték össze a mintegy ezeregyszáz hunyadi zsidót a helyi zsinagóga udvarára, hogy azután Kolozsváron keresztül a haláltáborokba küldjék őket.
