Az ellenzéki pártok vészesen közel járnak ahhoz, hogy dühödt választóik elcsapják őket. Illetve, ha ez ilyen egyszerű lenne, már el is csapták volna, de a választások eredménye alapján mégsem tehetik. Egyrészt ez eleve csak politikai lehetőség, nem közjogi, márpedig most egy évig nincs újabb választás. Majd jövő májusban lesz az európai parlamenti, aztán ősszel, ha Orbán el nem törli, az önkormányzati. Másrészt az elcsapottak híján jó ideig nem lenne semmi a Fidesszel szemben. Lehet, hogy majd, egyszer, évek múlva a romokon kialakulna egy párbaj- és kormányképes erő, de erre sincs semmi garancia. Úgyhogy barátkozzunk a gondolattal, hogy az ellenzék azzal főz, amije van.
A recepten lehet vitatkozni, de azon se túl sokat. A hozzávaló és az idő is kevés. Nincs sok opció, közben már berreg a kormányzati úthenger. Ha nem csinálnak valamit, mindjárt szép laposak lesznek. Úgyhogy kitalálták a kerekasztalt. Egyszer már bevált: 1989 márciusában ült össze először, és egy évvel később megbukott a rendszer. Most ez aligha lesz így, de a jövőről úgyis csak annyit tudunk, hogy egyszer majd eljön.
A kerekasztal alkalmas fórum lehet a parlamenten kívüli és belüli ellenzék párbeszédére. Erre már régóta szükség lett volna, de a politikusok és a civilek eddig kölcsönösen a saját sérelmeikre koncentráltak. Most ezt abba lehet hagyni, mert senki sem kíváncsi a pityergésükre. Különben is, az egyik legígéretesebb fiatal politikus pártját Párbeszédnek hívják. Egy másikat Lehet Más a Politikának, a harmadikat Demokratikus Koalíciónak. Hát tessék ezekhez a nevekhez hűnek maradni, hátha a folyamat végén kijön egy jobbik Magyarország.
A kerekasztal azzal a kockázattal jár, hogy a mai politikusok mellett, netán helyettük, új arcok bukkannak föl. 1989 tavasza előtt a kutya nem tudta, kicsoda a Semmelweis múzeum igazgatója, aztán Antall József lett az első szabadon választott kormány feje. Igaz, addigra az ellenzéki kerekasztal már fel is bomlott, fő erői egymással kerültek szembe. De a rendszert leváltották.
