Gondolom, vannak néhányan, akik felteszik maguknak a kérdést, hogy ha a hongkongi, tajvani és szingapúri kínai szupergazdagok voltak annyira hazafiasak, hogy tíz-, ha nem százmilliárdokkal olajozták meg az egyébként gyűlölt kommunista anyaország Teng Hsziao-ping által beindított reformgépezetét, akkor az Amerikában tanyázó kubai pénzemberek miért nem tudnak az anyaországban beruházni. Erre kétféle válasz van. Egyrészt az amerikai szankciópolitika, amely még a harmadik országbeliekre is képes lesújtani; másrészt a kubai rezsim nehézkes és bürokratikus akadályokkal, féltékenységgel terhelt ellenállása az idegen tőkével szemben.
Nyilvánvaló, hogy a Castro-testvérek utáni Kuba számára a tőkeínség változatlan adottság, és ebből az állapotból csak mások pénzbősége mutat kiutat. Amikor Obama normalizálta a viszonyt Raúl Castróval, úgy tetszett, gazdasági vonalon is beindul valami. De ez nem történt meg, és Donald Trump még azt a keveset is visszacsinálja, amit elődje véghez vitt; a szankciók szigorításában gondolkodik. Pedig Kubának se atom-, se rakétaprogramja nincsen, az USA-t nem fenyegeti, s noha Raúl Castro félbehagyta a reformokat, üres washingtoni locsogás arra hivatkozni, hogy a kubai néppel való együttérzés indítja Amerikát fokozott szigorra.
Mindeközben Trump csúcstalálkozóra készül annak az országnak a vezetőjével, amelyet pár hete még letörölt volna a térképről. A kommunista remetebirodalom, Észak-Korea feje, Kim Dzsong Un megtette azt, amihez Trump a normalizálást kötötte: felfüggesztette atom- és rakétakísérleti programját. De reformok nincsenek - ami történetesen Trumpot nem érdekli. A „kommunista vírus” se, mely Kubában túl közel, Észak-Koreában túl messze van.
A múltban váltig ismételgettem, hogy Kim Dzsong Un rezsimjének nukleáris programja alapjában egy célt szolgál: hogy Amerika végre elismerje a KNDK-t, álljon szóba vele, és enyhítsen a szankciókon. Trump készségesnek látszik, bár nála ezt soha nem lehet tudni. Vélem azonban, hogy mindazok a szomszédok, akik nagyon ráuntak a legifjabb Kim kardcsörtetésére, a kiegyezés felé szorították az amerikai elnököt. A térség igazi hatalmairól, Kínáról, Oroszországról, Japánról és Dél-Koreáról van szó, amelyek persze alapjában Észak-Koreát győzködték, hogy tegyen az amerikaiak kedvére.
Eszembe jut a hajdani líbiai diktátor, Kadhafi esete. Önként feladta a tömegpusztító fegyverek kifejlesztését célzó – előrehaladott állapotban levő – terveit, mire az egész Nyugat pár évig körüludvarolta, csak azért, hogy idővel őt és rendszerét a pusztulásba bombázza. Nem hinném, hogy a tervező típusú észak-koreaiak emlékezete rövid volna. Nem is fognak végleg lemondani a nukleáris fegyvereikről. Ha ezt követelnék tőlük, megtagadják – a know-how-nak amúgy is birtokában vannak már, bármikor újra kezdhetnek mindent, ahogy ezt korábban is tették.
A szegény Kuba meg várhat Trumpra. Érte nem emel szót se Oroszország, se Kína, se Japán; nem nukleáris hatalom, nem világpolitikai tényező. A Mexikói-öböl nem a Dél-kínai tenger.
