A Ratkó-gyerekek csoportja megjelent a nyugdíjrendszer kapujában. Az 1952 és 1956 között született, kiemelkedően nagylétszámú csoport (0-4 évesek száma 948826 fő) az aktuális életkorához illeszkedően végighaladt a rendelkezésére álló intézményrendszeren, és komoly veszteségek után megérkezett nyugdíjas éveihez. A ma már 61–65 éves korcsoportnál (716588 fő) elérkezett a számvetés ideje.
Azok az intézmények, melyek az ő ellátásukra, nevelésükre, oktatásukra voltak hivatottak, mindig túlzsúfoltak voltak, férőhely és szakember hiánnyal küszködtek. Az „életbe” kilépő korábbi diákok aztán az éppen aktuális gazdasági válság (olajár robbanás) nehézségeivel küzdő munkahelyek valamelyikébe próbáltak bejutni, illetve a kevés férőhellyel rendelkező felsőoktatás intézmények valamelyikére igyekeztek felvételt nyerni. (1975-ban 63 ezer nappali képzésű hallgató volt.) Rosszabb esetben az 1989-ig fennálló „közveszélyes munkakerülés vétsége” fenyegetését kellett elviselniük.
A korcsoportnak azonos emlékei vannak a ma már nem ünnepelt évfordulókról, a ma már nem létező úttörőtáborokról, a ma már nem átélhető építőtábori csínytevésekről, a ma már csak a régi iratok között a fiókban porosodó katonakönyvhöz és a munkakönyvhöz kapcsolódó történetekről. A Ratkó-gyerekek az aktív életszakaszukban közel azonos adózási körülmények között éltek, közel azonos társadalmi szolgáltatásokat vettek igénybe, közel azonos jövőkép szerint szervezték életüket, közel azonos módon használták ki a nyolcvanas évek gazdasági nyitásának lehetőségeit.
Az 1990-es évek rendszerváltozása a Ratkó-gyerekeknek is sok területen átalakította az életét. Számukra is új lehetőségek nyíltak meg, de egy lényeges kérdésben alig történt változás: a munkajövedelmükből továbbra is kimagaslóan nagy maradt az adó és járulék címén történő központi elvonás. Az utóbbi években csökkentek ugyan a bérekhez kapcsolódó közterhek, de még mindig az Európai Unió egyik legnagyobb elvonása található nálunk. (Az adóék jelenleg 48,2 százalék.) Az elvonások magas mértékét évtizedekig azzal magyarázták, hogy a közszolgáltatások biztosításával tehermentesítik a családokat, a szolidaritás elvének érvényesítésével a hátrányos helyzetbe kerülők leszakadását csökkentik.
A nagyfokú központosítást azért tudták az emberek számára elfogadhatóvá tenni, mert a társadalmi szolgáltatásokat alig észrevehetően, csak lopakodóan és lassanként szorították vissza, utat engedve a piaci szereplőknek. A végeredmény azonban az oktatás támogatásának csökkentése, az egészségügy krónikus alulfinanszírozására, a közutak karbantartásának elhanyagolása, a szociális szféra gyengítése lett.
A nyugdíj előtt állók és a már nyugdíjban lévők csak nagy nehézségek árán tudják az állami szolgáltatások fokozatos kivonulását kompenzálni. A korcsoportnak jellemzően nem volt lehetősége forrásokat felhalmozni és a piaci alapon működő szolgáltatások finanszírozását átvállalni. A hozzáférhető adatok alapján jelenleg a magyar háztartások mintegy 25 százaléka tud csak félretenni, de az idősek és az alacsony jövedelműek csoportjában a megtakarítási lehetőség alig kimutatható.
Az időseket érintő kedvezőtlen változások legsúlyosabb lépésére a következő időszakban kerülhet sor. A központi költségvetés egyensúlya biztosításának indoklásával, a nemzetközi gyakorlatra hivatkozva az állam jelentősen ki akar vonulni a rászorulók – köztük a nyugdíjasok – terheinek átvállalásából. Úgy és akkor akarja a kormány a hátrányos lépéseket bevezetni, amikor az érintetteknek már nincs módjuk visszamenőlegesen az életstratégiájukon változtatni. Az évek során apránként, a nyilvánosság elől jóformán elrejtve, az érintettek háta mögött kiépül az időseket méltatlan helyzetbe taszító, jogszabályokkal körülbástyázott intézkedések háttere.
Kezdődött az új Alaptörvény hatályba léptetésével, mely már nem tartalmazza a társadalombiztosítás intézményét, de előírja a gyermek részére a rokontartási, szülőtartási kötelezettségét. Folytatódott a részletek törvényi pontosításával, a családok teherviselési kötelezettségének előírásaival és az intézmények perindítási lehetőségének könnyítésével. Gondoljunk csak a szociális temetés törvényi kötelezettségére, a rokkant ellátások jelentős szűkítésére, az idősek ellátására alkalmas intézmények forrásainak csökkentésére, a kistelepüléseken élők számára alig elérhető közszolgáltatásokra. Az érintettek a megoldandó feladatokat összefoglalták az Országos Nyugdíjas Parlament keretében.
A rászorultak méltánytalan helyzetbe hozását, a családok jelentős részének megroppantását a nyugdíjasok nem nézhetik tétlenül. Akkor válhatnak a Ratkó-gyerekek másodszor is történelmet formáló szereplővé, ha a „bakancslistájukon” első helyre teszik korosztályuk generációvá szerveződését. A korosztály adott, a nemzedékké váláshoz szükséges közös élmények megvannak. Akkor válhatnak a Ratkó-gyerekek generációvá, ha az előttük álló történelmi feladat súlyát felismerve, az összefogás erejében bízva megszervezik önmagukat.
